+ Média

Örökre rasszisták maradunk? – The Last Anniversary – kritika

A The Last Anniversary című crossover kortárs opera célja rávilágítani az Unió, Afrika és a Föld többi kontinensén máig akár életeket követelő kirekesztő, rasszista jelenségeire.

A The Last Anniversary című crossover kortárs opera célja rávilágítani az Unió, Afrika és a Föld többi kontinensén máig akár életeket követelő kirekesztő, rasszista jelenségeire.

A The Last Anniversary négy európai és egy afrikai ország több mint húsz, eltérő területen –színház, klasszikus balett, kortárs tánc, kortárs zene, opera, tradicionális tánc, tradicionális zene, filmművészet, új média- tevékenykedő művészének, szakemberének bevonásával, egy az Európai Bizottság által támogatott kétéves projekt keretében jött létre.

141006_the-last-anniversary-3

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Szóval nemzetközi kortárs opera, szóval klasszikus balett, szóval tradicionális tánc, filmművészet. A lehető legnagyobb félelemmel ültem be a Bakelit hangárjába. Van ugyanis egy megmagyarázhatatlan ellenszenv bennem a zenés színházi darabok iránt. Már a Disney-s mesék dalbetéteit is mindig eltekertem a videókazettán, annyira idegennek, mesterkéltnek tartottam, hogy Hófehérke a legnagyobb dráma közepén dalra fakad, és dalban mondja el, mi nyomja a kis szívét.

Sok éve nem tudok azonosulni a műfajjal, az operával való ismerkedéseim, próbálkozásaim is rendre kudarcba fulladtak. A The Last Anniversaryhez is hasonlóan álltam hozzá: zenés darab lesz, opera lesz, amit (talán koromnál, avagy műveltségem hiányánál fogva) nem fogok értékelni, lesz tánc, amihez még annyira se értek, illetve a darab témája sem garantált könnyed esti szórakozást.

A francia Laurent Festas rendezésében megvalósuló multimediális színpadi mű alapjául Jan Meyerowitz The Barrier (vagy más néven The Mulatto) című musicalje szolgál. A Meyerowitz-mű Az Amerikai Egyesült Államok déli, gyapottermő vidékein játszódik. Egy fehér-fekete „vegyes család” történetén keresztül vizsgálva mutatja be az egyén és társadalom viszonyát, a rasszizmus, a kirekesztettség kérdését boncolgatva.

141006_the-last-anniversary-29

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

A The Last Anniversary ehhez képest egy mai történet. Egy afrikai utazó történetét meséli el, akit egy európai repülőtéren (tévedésből/jogtalan megkülönböztetés miatt) idézőjelesen letartóztatnak. A kafkai történetben sokáig ki sem derül, mit vétett a fekete utazó, miért vált gyanússá, miért zárják el, miről akarják kihallgatni. Elzárása alatt a darab főhősének ősei jutnak eszébe, ezekben az álomképekben sejlik fel, minden egyes fogságban eltöltött éjszakán, Meyerowitz operája.

Később világossá válik, hogy a rab gyanús dolgokat csomagolt a bőröndjébe: szárított húst és egy marihuánához hasonló növényt. A darab főhőse igyekszik elmagyarázni, hogy mind a hús, mind a növény legális, és mindkét anyag szervesen hozzátartozik az afrikai kultúrához. Fogsága azonban még ezen a ponton sem ér véget, a darab főhőse folyton a bürokrácia, a faji megkülönböztetés akadályaiba ütközik, míg végül – az eddigiekhez hasonló megmagyarázhatatlan okokból – haza nem toloncolják.

141006_the-last-anniversary-41

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

A darab tehát két idősíkon tematizálja a rasszizmus kérdését, és fájón világít rá arra a tényre, hogy eltérő gyökerű és hagyományú közösségeink konfliktusai valójában aligha változtak. Bár Meyerowitz darabja egy jóval sötétebb korban játszódik, és jóval tragikusabban egy apagyilkossággal végződik, a francia rendező, Festas sem véletlenül értelmezte újra a történetet, rámutatva arra, hogy nem sokat tanultunk a több mint 60 éve a Broadway-en debütált musical fehéreinek és feketéinek ellentétéről. Félünk az afrikaiaktól, betegségekkel azonosítjuk őket, nem tudjuk, vagy talán nem is akarjuk megérteni kultúrájuk különbözőségeit.

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

A komoly kérdésfelvetések a darab egészében követhetőek voltak. Féltem a nemzetköziségtől, az operától, a tánctól, mégis sok esetben már-már szájbarágósnak érzékeltem a történetmesélést. Közben végig arra gondoltam, hogy mennyire örülök ennek a szájbarágósdinak. Adott egy régi darab, egy új köntös, egy mai szituáció, amivel könnyű azonosulni, adott egy probléma, amiről mindenkinek van véleménye. Jön egy francia rendező, egy nagy volumenű sok országon és kultúrán átívelő projekt, mely a lehető legváltozatosabb formában igyekszik elmesélni, újramesélni ezt az egyszerű történetet.

A zenéből, operából pontosan annyit kaptam, amennyi még nem kergetett ki a világból, a tánc az érzéseket illusztrálta, nem akart többet. Egy teljesen követhető, élvezhető komplex előadást láttam, elképesztő multimédiás díszlettel, bámulatos színészekkel, táncosokkal, zenészekkel.

141006_the-last-anniversary-11

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

A nemzetköziség, a multimédiás jelleg azonban néhány ponton rányomta a bélyegét az előadásra. Sokszor éreztem azt, hogy nagyon eltérő, nagyon változatos a színészek, énekesek, táncosok teljesítménye. Kelebogile Besong dél-afrikai operaénekesnő kimagasló teljesítményt nyújtott, a táncosok közül Ikki Hoshino (FR), Caroline Lemière (FR) szintén elbűvölt, de pár szereplő teljesítménye hullámzónak hatott.

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Kelebogile Besong, Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Ez a technikai sokféleség sem volt minden esetben kifizetődő. A videós díszlet bámulatos és kihasználható volt: a mozgatható-forgatható elemeken mindig gyönyörűen érvényesült a vetítés. Az opera és a könnyedebb musical jelleg sok esetben kioltotta egymást, amikor éppen megszoktam, vagy megkedveltem volna az operás dalt, amikor már éppen elmerültem volna benne, a zene átcsapott valami könnyedebb, szórakoztatóbb maibb formába. Ez kizökkentett.

141006_the-last-anniversary-36

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Mindezen, talán csak számomra érzékelhető hiányosságok ellenére élveztem az előadást, ami talán a legfontosabb tény, ha megítélni kényszerülök egy darabot. Talán bele is savanyodtam már az alternatív színházak egyszékes díszleteibe, a túlbonyolított, nyakatekert szövegekbe, szimbolikus megoldásokba. Felüdülést jelentett egy az elejétől a végéig követhető, egyszerűbb, gyönyörködtetőbb előadást látni. Néha ilyen is kell: hátradőlsz, nézed a táncot, hallgatod a gyönyörű hangokat, élvezed a díszletet, örülsz, hogy léteznek efféle nemzetközi színházi projektek, örülsz a magyar táncosnak Sarlós Eszternek, és a darab magyar koreográfusának Berger Gyulának.

141006_the-last-anniversary-18

Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com

Furcsán remélem azt is, hogy hamarosan eljön az az idő, az a kor, amikor a rasszizmus kérdésével már nem kell ilyen szinteken foglalkozni, hogy nem lesz szükséges feladat újra feldolgozni ezt a darabot, vagy ha mégis, nem az a probléma aktualitása miatt.

rendező: Laurent Festas (FR)
dramaturg: Themi Venturas (RSA)
koreográfia: Berger Gyula (HU), Mdu Mtshali (RSA)
táncművészek: Ikki Hoshino (FR), Caroline Lemière (FR), Vusi Makanya (RSA), Mdu Mtshali (RSA), Sarlós Flóra Eszter (HU)
színművészek: Bertrand Festas (FR), Themi Venturas (RSA)
ének, zene: Kelebogile Besong (RSA), Till Fechner (FR), Ildo Nandja (RSA), Edward Phiri (RSA), Martin Surot (FR)
látvány: Lukáš Matejka (SK), Michaela Bottkova (SK), Ondřej Růžička (SK), Dragan Stojčevski (CZ), Tomáš Žižka (CZ)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top