– Mész tüntetni?
– Megyek beszélgetni.
– Annyi lopós-hazudóst, aki ott van, még nem láttam sose. Ellopták az egész országot.
Igen, láttuk már egymást a Szabadság téren többször is, gondolhatta, hogy oda igyekszem, de másodjára már megenyhült, nem kiabált, nem volt felháborodva, inkább kedves volt. Érdeklődött a családom felől, csókoltatta a barátnőmet, s harmadik alkalommal, szintén a liftnél ezt mesélte – mert megszólított, megkérdezett valakit:
– Minek tüntettek?
– Mert diktatúra van.
– Ha diktatúra lenne, nem tüntethetnétek.
Ezt mesélte, immár cinikusan mosolyogva, s igazolva látta magát, mindent, amit addig is gondolt: nálunk nincs diktatúra, hiszen akkor nem is lehetne tüntetni. Velem azonban jobbnak látta a békességet, hiszen elég gyakran összefutunk, például a liftnél. Eddig nem volt különösebb nézeteltérés köztünk, beszélgettünk is, míg a téren össze nem futottunk. A házon belül viszont legyen békesség; rossz szomszédság, török átok. Ha balhézni akarok, odabiciklizek. Persze ezt nem mondta, én gondoltam hozzá a beszélgetés végéhez.
Ennyire rendszerkritikus még sosem volt az ARC kiállítás a Liget csücskében.
Szellemes, színvonalas, fiatalos, csak éppen egyáltalán nem találom viccesnek, ugyanúgy, mint a Heti Hetest sem.
Ha diktatúra lenne, ilyen ARC kiállítás sem volna.
Heti Hetes sem.
Tehát nincs diktatúra.
Írja az egyik kerületi polgármester a facebook oldalán: kerületünk valóban fejlődik – szlogen is lehetne, de nem az.
És jönnek a négyzetméterek, számok, utak, terek, épületek, fotók a megemlékezésekről, átadásokról.
Mutatni kell valamit. A kirakat legyen szép és mutatós. Legfőképpen pedig igaz, jogilag alátámasztott. Támadhatatlan, de leginkább is könnyen védhető.
A földmérő indul a kastélyba, de sosem jut el. Telefonozik, hivatalnokokkal beszélget, s telik az idő. Kivándorol Amerikába, de ott sem jár sok sikerrel. Mindezek mellett és ellenére halhatatlanná válik, bár korán meghal.
Ha diktatúra lenne, nem lehetne ilyen munkákat kiállítani az ARC-on. Nem lehetne, tehát nincs diktatúra, demokrácia van.
Így szolgálja és legitimizálja a rendszert a sok bátor és tenni akaró fiatal, aki arra gondol: most jól megmondta nekik.
Túljártak az eszükön. És nevetnek. Nem köszönik meg, de jól jön nekik.
A Szabadság téri demonstráció egyáltalán nem jön jól nekik. Eltekintettek az ünnepélyes felavatásáról is. Több rendőr, több térfigyelő kamera. Őrzés. Őrzik a rendet. A rendjüket. A rendünket.
Belátóak. Kerülik a bajt és a nyilvánosságot. Felkérik a szobor alkotóját – bár ő magától is nyilatkozik, hiszen ennyi bántást nem érdemelne –, nyilatkozik, osztani kezdi az egyetemet, ahol tanult, osztani kezdi a tanárait, kortársait: kamu művészek mind, nem értenek az anyaghoz sem.
Megint eltelik néhány nap, felháborodással, indulatokkal, kommentekkel. Ismét a felszínre kerül az egyéni és a társadalmi igazságtalanság – nem hagytuk szó nélkül! –, nyugodt lelkiismerettel bújhatunk az ágyba.
De történt-e valami?
Nem sok. A rendszer legálisan működik, legitimizálja magát folyamatosan. Engedményeivel fenntartja a látszatot, közben húzza a strigulákat egyre bővülő listáján
Az egyetlen komoly ellenállás, amivel nem tud mit kezdeni, a szobornál van, a Szabadság Terén.
Ocztos István
(lektorálta: Zöldi Anna)
