Akár Berlinben jár, akár New Yorkban, Darvasi László nem utazóként, hanem íróként viselkedik. Utazónak lenni egy alázatos szerep György Péter szerint, aki az írónak a Magvető Kiadónál frissen megjelent, Ez egy ilyen csúcs könyvéről szóló beszélgetést vezeti a Nyitott Műhely szép számú közönsége előtt. Darvasi megerősíti, hogy valóban nem turistáskodott az említett városokban – nem a világot, hanem önmagát akarta megismerni. Sőt kiábrándították az olyan szövegek, mint például Nemes Nagy Ágnes Amerika-naplója, amiben az általa nagyra becsült költő szerinte csak a kötelezőt hozta.
Egyébként meg úgy gondolja, a fikció, az írói munka és a nyelv számít, a történet és a karakterek fontosak igazán, ezek mellett pedig tökéletesen mindegy, járt-e valaki az adott helyszínen. Jókait hozza fel példaként, aki húsz oldalon keresztül írt a Vaskapuról úgy, hogy a közelében sem fordult meg soha. Ennek viszont látszólagosan ellentmond az író egy másik megállapítása, miszerint ha nem jut el Berlinbe vagy éppen New Yorkba, ezek a szövegek nem születnek meg.
Tehát György Péter kérdésére, hogy a szöveg vagy a tér indítja be inkább az írói fantáziát, nem is olyan egyértelmű a válasz. De mivel egy olyan könyvről van szó, amit nagyban meghatároznak a helyszínek, inkább az derül ki, hogy a térnek igenis fontos szerepe van. Szóba jön például Párizs, ahol Darvasi kilép a színházból, átsétál a Champs-Élysées-n, megáll a Diadalívnél, és már önmagában ez a néhány mozzanat is egy hatalmas kultúrsokk, főleg a gyermekkori Törökszentmiklós után, ahol mozdulatlanul állt a levegő, néha egy kakas kukorékolását lehetett hallani, esetleg elrobogott az utcán egy Zsiguli.
Szóba jön a könyv egyik főszereplője, Baka István, Szeged irodalmi életének egykori kiemelkedő alakja, akivel Darvasi a Tisza-parti városban ismerkedett meg. Mivel György Péternek is van némi szegedi kötődése, erről a városról is ejtenek néhány szót: Szeged hiába számít fontos szellemi műhelynek, hiába vonzza az embert, tulajdonképpen mégiscsak egy kisváros, egy szűk tér, ami kettejük egybehangzó véleménye szerint nehezen tartja meg az ott megfordulókat.
Pedig Darvasit korábban szorongással töltötte el a gondolat, hogy Budapesten éljen, ma viszont már nem tudná elképzelni, hogy visszatérjen Szegedre. A két világpolgár azt is megbeszéli, hogy Budapest ugyanúgy sokarcú város, mint Berlint, de míg a fővárosunknak az Újlipótvárossal, a Józsefvárossal és Kőbányával együtt is minden egyes arca jellegzetesen magyar, addig a német világvárosnak nemzetközi arcai is vannak, ráadásul a város és a vidék közötti kompromisszumot is megtalálja. És amíg Berlin „csak” a nemzetközi jelzőt kapja meg, addig New Yorkot György Péter egyenesen a világ közepének nevezi.
Az ismeretlentől való félelemből, a kulturális sokkból és az idegenség érzésnek gondolatából kiindulva a moderátor kijelenti azt is, hogy az otthonosság elvesztése kegyelmi állapot, legalábbis irodalmi szempontból. A szerző ehhez hozzáteszi, hogy neki másokkal ellentétben egy-egy külföldi városba megérkezve általában nincs is szüksége több napot igénybe vevő akklimatizációra – rögtön felcsapja a laptopot, és elkezd gépelni. Szerinte aki ír, félelemből teszi. A közönségből záporozó kérdések előtt végül elhangzik, hogy a fikció visz haza, és a tények vannak idegenben.
A közönség soraiból amúgy többek között Závada Pál és Grecsó Krisztián is megszólal. Závada arra kíváncsi, hogy ha a könyv fejezeteinek főszereplője Szív Ernő (ez Darvasi közismert és gyakran használt írói álneve), akkor szerzőként miért Darvasi jegyzi azt. A válasz nagyjából annyi, hogy a történetek Szív Ernőről szólnak ugyan, de Darvasi meséli el őket . Grecsó viszont azt firtatja, hogy ha a korábban Szív Ernő neve alatt megjelent tárcákat most ennyire átírta, az vajon azt jelenti-e, hogy Szív Ernő meghalt. A folyamatosan író Darvasi elárulja, hogy erről szó sincs: a folyamatosan író Szív Ernőnek egyszerűen nincs ideje meghalni.
