Régi mosdótálat tenni a kerticsap fölé: ez volt az ötletem.
Az egyikben állni, a másikból folyni hagyni a vizet. Egyensúly.
Engedelmesség mindkét részről.
Akkor is zuhogott az eső, amikor először akart megcsókolni a kórház parkolójában.
Maga nevezte így, én támadásnak hívtam: láttam, mikor felém közeledett, hogy be akarja dugni a számba a nyelvét, ezért állítottam meg úgy, hogy finoman hátratoltam a vállát.
Igen, mert nyitva volt a szemem. A magáé meg csukva.
Nem vette észre, hogy a holdtócsát nézem a kocsim előtt, mert már akkor azon gondolkodhatott, hogy kísérletet tesz a csókra, amikor visszafordítom a fejemet az arca felé.
Kedves volt a bátortalansága, ahogy bele akarta csomagolni a mozdulatomba a saját szándékát. Ezért mosolyodtam el. Hogy megnyugtassam, nem haragszom.
Narancspépet rendelt nekem az étteremben. És a lányaival is olyan csilingelő hangon beszélt, mint velem. Van ilyen hangja, ugyanis. Eszterem, Katám, Ildikém, így hívta őket.
Az én megszólításomból hiányzott az a kedves kis birtokrag, amire csak az önként vállalt rabság okán tartottam volna igényt. Olyan szerényen, mint amennyire akaratosan követelem, hogy szolgáljanak fel gesztenyepürét ott, ahol nincs az étlapon.
Érvem, hogy beszerezhető. Legyek annyira fontos vendég. Kérem.
A pizzériában süssenek palacsintát.
Liszt van? Van. Só? Az is. Serpenyő? Igen. Megsütik? Nem.
Mert nincs lekvár, az az indok. De én lekvár nélkül is megeszem.
Hallgat a pincér. A szakács is. Összenéznek. Mindkettő fél a másiktól, ezért könnyebb rajtam nevetni együtt. Nekem meg rosszabb kedvem volt annál, hogy elég nőies legyek egy ilyen kéréshez.
Maga ott ült és nem segített. Nem állt fel, hogy köszönjük. Maradt. Én követtem a maradásában és adott egy papírzsepit, amikor látta, hogy legurul a baracklé mellé egy könnygömb az államról. Papírzsepivel készült, nálam meg kálcium injekció volt, pedig semmire sem vagyok allergiás.
Elkísért az autómig. Tudni szerettem volna, hogy kit ölel, amikor a karjaiba zárt.
Beültem és magamra csuktam az ajtót. Nyugalom.
Otthon. Egyedül. Mindig az vár, aki sosem hagy el: én magamat.
Még aznap este kiöntöttem a mosdótálban összegyűlt esővizet egy cserepes virágra, és nem fogadtam el több vacsorameghívását.
