Nem egyedül néztem a Lavinát. Barátnőm azt kérdezte tőlem utána, hogy ez milyen film volt műfajügyileg, nekem meg az jutott eszembe, hogy Amerikában létezik egy ideje a “dramedy” nevezetű hanyag műfajmeghatározás, összerántva a “drama” (dráma, de itt a tragédiára mondják) és “comedy” (komédia) szavakat. A “dromédia” tulajdonképpen filmre húzott tragikomédia. Ez mind igaz is, de azért Ruben Östlund rendezése, irománya árnyaltabb és sokoldalúbb ennél.
Adott egy gyönyörű svéd család, késő harmincas-koranegyvenes papa, mama, okos és aranyos alsós gyerekekkel. Lehetnének bárhol a világon, ahol a GDP elég magas ahhoz, hogy az ember egy alpesi síútra tartogassa az önismereti feszültségét. Azért jöttek, hogy papa kicsit kiszakadjon a munkából és a gyerekekkel és anyukával legyen. Jó a szándék.
Közben olykor fel-felcsendül
Vivaldi a síparadicsomban, szakad a hó éjjel, elektromos fogkefével mos fogat a család a tükör előtt, majd már csak a szülők, finomak a párhuzamok kint és bent között. A nagyon jó színészi alakításnak köszönhetően a testbeszéd, és az elejtett mondatok a sok munkáról meg a fel nem vett telefonról jelzik, hogy van itt egy-két ki nem mondott apró sérelem a múltból. Mindezt nagyon szép képekben, látszik, hogy a rendező sífilmekkel kezdte.
A második nap azonban történik valami, ami kipiszkálja a valódi drámát. Egy perc az egész, de nem tudnak tőle szabadulni. Lavina közeleg a terasz felé ahol éppen idillien ebédelnek, apa szerint ez mesterséges, tudják mit csinálnak, anya visszakérdez, hogy biztos-e ebben, aztán amikor kiderül, hogy tényleg baj van, egyedül mentené a gyerekeit akik hiába kiabálnak apa után.
A családfő fogja az ájfónt
meg a síkesztyűt, és elmenekül, család nélkül. Durva jelenet ez, egy pisszenés nem hallatszott a nézőktől. Megrendült bennünk a biztonságos nyugalom, azt hisze. Hiszen apa ilyet nem tehet(ne). Nem lövöm le miért élik túl, nyilván túlélik, hiszen itt még csak 10 percnél járhat a 118 perces film.
Anya metodikusan próbálja egyben tartani a dolgokat, a “mi nem ezek vagyunk” és a “fontos az egyetértés” vonalán. Persze megrendült bizalommal. Az egész nézőtér felnevetett, mikor elérkezett a “mi a baj-semmi-ajtó becsap” jelenet. Vicces is volt. Ha egymás arcába vágnának mindent sok szeretettel, és megbeszélnék hogy mi is van itt, akkor nem lenne történet, mert boldogan élnének amíg a gyerekek egyetemre nem mennek.
Az ilyen fajta “elfogadlak,
hiszen szeretlek és meg akarlak érteni” tehát fel sem merül, de anya nem bírja el, hogy apa magukra hagyta őket, ezért nem ad lejjebb, nem ereszti el a dolgot. Apa meg tagad, maga előtt és mindenki előtt is. Hab a tortán, hogy felmerül a kikacsintás kérdése is, de az is olyan bumfordi módon, hogy nem kínálhat igazi megoldást. Hogy lesz ebből mese?
Nagyon jó filmnek tartom a Lavinát. Megmondófilm lenne belőle egészen könnyen a témája miatt, de végig jelen van a humor. Még a legnagyobb könnytenger közben is jön valami, ami elveszi a dolgok élét. Rávilágít arra, mintegy mellesleg, hogy az ember mekkora erővel képes magáról felállítani egy képet. Csak mert úgy hiszi szépnek vagy helyesnek, hogy aztán nagyot zuhanjon lefelé, mert fogalma sincs magáról igazából.
Az index is írt egy kritikát a filmről,
amely szerint a rendező feltett szándéka, hogy növelje a válások számát. Szerintem ez nem így van, éppen ellenkezőleg. (Azt is olvastam, hogy Östlund éppen a helyzetet mentő barát szerepével tudott azonosulni.) Iróniával fordul a “szép élet” felé, és megmutatja, hova jut az ember a magán való röhögés képessége, némi önismeret, meg őszinte bizalom nélkül. Hogy nekünk ne kelljen elmenni drámázni egy síparadicsomig.
