Ha egy könyvbemutatón, felolvasóeseten vagy beszélgetésen kínosan kevesen vannak, annál már csak az a zavaróbb, ha olyan sokan jönnek el, hogy néhányan kiszorulnak az eseménynek helyet adó épületből. Ez persze még mindig a kisebbik rossz, és tulajdonképpen olyan probléma, ami még a viszonylagos tömeg ellenére is csak egy nagyon szűk rétegnek jelent gondot. Mondjuk annak a féltucat érdeklődnek, akiknek állóhely is alig jut a Kalicka Bisztróban.
Ez jut eszembe Kiss Tibor Noét hallgatva, aki arról beszél, hogy mi, pesti vagy éppen pécsi értelmiségiek olyan élettapasztalatot halmozunk fel, ami köszönőviszonyban sincs a mélyszegénységben élők napi gondjaival, és legyen szó akár irodalomról, akár mondjuk politikáról, olyasmiket tekintünk problémának, amit józan paraszti ésszel gondolkodó ember – legyen értelmiségi vagy sem – nem kéne, hogy problémának tekintsen.
Mindez persze nevezhető közhelynek vagy demagógiának is, amire válasz lehet egy másik közhelyes vagy demagóg megállapítás, miszerint mindig mindenki a saját baját érzi a legfontosabbnak. A budapesti születésű, Pécsen élő író-újságíró könyvbemutatója kapcsán viszont mégis elgondolkodtató, hogy mit miért csinálunk. Ő például írt egy regényt néhány férfiról, akik egy isten háta mögötti, enyészetnek indult telepen élnek. A telep létező hely, a nagyszülei ott éltek a nyolcvanas években, amikor még működtek azok az állami gazdaságok, amiket aztán a rendszerváltás egyik pillanatról a másikra számolt fel.
Zsúfolásig megtelt a Kalicka Bisztró
Míg Noé első, Inkognitó című (Alexandra Kiadó, 2010) könyvében saját nemi identitásproblémáját választotta témának, a Magvetőnél idén megjelent Aludnod kellene a mélyszegénységben élők mindennapjainak kilátástalanságát mutatja be. A két téma rokonítható, a szerző szerint a két történetben közös a kirekesztettség és a tehetetlenség érzése, mindkét regény narrátora a perifériáról szemléli a világot, még ha ez nem is írásművészeti analógia. Hogy ízelítőt kapjunk, az új kötetből Fekete Ernő színművész olvas fel részleteket.
És hogy hogy jön ide a harmincnyolc éves Francesco Tottinak a Manchester City ellen szerzett gólja, az csak elsőre tűnik rejtélynek: az est moderátora, a szerzőhöz hasonlóan futballrajongó Szegő János nem is lenne önmaga, ha nem kötné össze frappánsan a focit az irodalommal: ahogy az AS Roma támadója, úgy Kiss Tibor Noé is a leshatáron mozog. Tragikus és groteszk határán, ami Noé szerint csak erősíti a regényt: a könyv kevesebb lenne humor nélkül, és kevesebb lenne akkor is, ha semmi mást nem csinálna, csak elviccelné az emberi tragédiákat.
A visszajelzések alapján az Aludnod kellene leginkább nyomasztó, amit visszaolvasva ő maga is érzékelt, sőt – hogy egy kulisszatitokba is beavasson bennünket – az egyes fejezeteket a hangulatuk alapján pontozva egy lassan kisimuló EKG-t kapott. A cél persze nem a felhőtlen vidámság előidézése volt, írás közben sokkal inkább arra ügyelt, hogy minden mondat, minden szó a helyén legyen, még ha ehhez sokat is kellett éjszakázni, és a szöveget milliószor újraolvasni és újraírni. Szóba jönnek még az írói előképek, Bodor Ádám, Krasznahorkai László és Tar Sándor – utóbbinak hasonló témájú és hangulatú szövegei kapcsán Noé a kegyetlenséget, a pontosságot és a kívülállást emeli ki.
Kiss Tibor Noé gondolkodik, amíg Szegő János kérdez
Bár a regény fikció, nem csak a helyszín létezik, de több karakterben benne van például az apa figurája is. Az írás és az újságírás mellett Noé egy helyi, hátrányos helyzetű srácokból álló futballcsapat edzőjeként is működik, tevékenyen dolgozva tehát a nehéz sorsúak szegregációja ellen. Ettől függetlenül és a könyv megírása ellenére is azt mondja, nem tudja, hogyan is kell viselkednie egy olyan szituációban, mint amilyen ez a könyvbemutató: megírta, beszél róla, elolvassák majd kétszázan, és lehet, hogy semmi nem fog változni.
A könyv megjelenése és a pozitív kritikák tehát nem csak örömmel töltik el Noét, hanem érezhetően szorongással is, és szociális érzékenységéből, társadalmi igazságtalanságokra való fogékonyságából fakadóan a siker mellett legalább olyan fontos számára, hogy a periférián élők és a beszűkült gondolkodású értelmiség között tátongó szakadékban nap mint nap lejátszódó furcsa történeteket megértse. Például azt a meglehetősen összetett történetet, amikor egy uránvárosi áruházban az eladó gúnyolódik a nagy tételben ruhát és cipőt vásároló, kilencgyerekes roma páron („rossz volt a tévéműsor?”), majd megsajnálja őket, és egy maréknyi színes tollat ajándékoz nekik…
