3×7 méter az egész, tizenöten férünk el, három sorban. Mindezt a MüSziben, a Corvin legtetején, a Radikális Szobaszínházhoz a Dzsungel Office filodendron-rengetegét megkerülve vezet az út. A Factura Lamiaceae avagy az árvacsalánfélék családjához való teremtő vonzás törvényeiről című monodráma van műsoron. (Igen, ilyen hosszú a címe.)
Este 9 óra, bezsúfolódunk kellemesen a fekete leplekkel határolt szobába, közben szól a Joy Division. Ezt onnan tudom, hogy Formanek Csaba, a színész, megkérdezi, ismerjük-e, és van lelkes résztvevő, aki igen. Ő közben leül, hogy jó szórakozást, neki akkor még meg kéne írnia a darabot. Kuncogunk ezen, ő klimpírozik az írógépen, üvölt a zene, aztán ahogy elhallgat, összekapcsol minket a valósága síkjával, felolvassa, hogy éppen azt írja le amit csinál.
Ahogy haladunk előre az időben, egyre mélyebbre
kerülünk az önmagát elmesélő, majd távolító figurától, aki egy ponton még elemzi is a dolgot nekünk egy professzor sokdioptriás szemüvegén át, humorosan és szájbarágósan, hogy biztos kövessük még a gondolat-/őrületmenetét. A keretes szerkezet nagyon fontos ebben a darabban, amelyet egyébként maga a színész írt és rendezett. Leesnek tőle dolgok, tisztul a kép, és nem engedi el a néző kezét az egyre nagyobb sötétben, a szoba félidőben már egészen szűknek tűnik, mert olyan, mintha mélyebbre örvénylenénk az elmebajban.
Úgy éreztem magam, mint
aki úszik, és csak ritkán van lehetősége feljönni levegőért. Akkor nagy adagot kaptam belőle, olyan szép költői képekkel szőtte egymásba hagymázas elmélkedéseit, hogy az már megindító. Tényleg. Volt a darabnak néhány olyan remek csúcspontja, ahol gyönyörűen, elegánsan ki lehetett volna szállni és benne hagyni a nézőben a szuszt. Nagyon jól tudnak hatni ezek a filozófiai magaslatok, itt is meglepő pontokon értek össze az események, és megörültem, sokszor, hogy ez most nagyon átjött, ott volt, ott voltam vele én is, és helyre tett bennem valamit.
De aztán mindig tovább vittük,
ismétlően és vontatottan, és az utolsó húsz-harminc percben azon kaptam magam, hogy azon agyalok, mit egyek vacsorára, és hogy vajon jár-e még a buszom. Összességében nagyon izgalmas metaforákkal operál, szép képekkel feszeget emberi érzéseket Formanek Csaba abban a másfél órában, de valahogy többször eszembe jutott a “kevesebb néha több” elve és szívesen megnézném a darab meghúzott változatát ahol nem szeretne a világon mindent ennyire mélyen érinteni, egyetlen este alatt.
