Elveszett lemezek sorozatunkban foglalkoztunk az Unicum States zenekarral, a cikk itt olvasható. A zenekar történetének kibogozásában segítségünkre volt Tóth László, a zenekar gitárosa – vele készült interjúnkat alább olvashatod.
A nyolcvanas évek felfutása után volt egy törés a magyar progresszív zenében és csak a kilencvenes évek második felében lett egy újabb erős hullám. Ti a kettő között indultatok.
Igen, ez pontosan így van és nem is voltunk annyira elcsúszva a nemzetközi trendtől, ami a progresszív zenét illeti. Az igaz, hogy akkortájt a magyar progresszív rock nem volt a csúcson, ellenben abban az időben Székesfehérváron nagyon pezsgő zenei élet volt: jobbnál jobb zenekarok tűntek fel, számunkra a legfontosabb és a leginspirálóbb a Mohai Tamás-féle Faxni volt. Hozzájuk hasonlóan valami újat és mást akartunk akkoriban csinálni és ez a zene lett négyünk között a közös nevező.
Hogy emlékszel vissza az indulásra?
Ez a csapat főleg a zenéről és a barátságról szólt, nem voltak nagy rock’n’roll kilengések, engem a zene mindig jobban érdekelt. Nem törődtem különösebben azokkal a sallangokkal, amik ehhez az egészhez tapadtak: imádtam a színpadon lenni, próbálni, zenélni és a többiek is így voltak ezzel.
Hogyan alakult ki a lemezen hallható repertoár?
A felvétel idején már volt vagy 20 dalunk, viszont a régi zenék felfogása más volt, jazz-rockosabb dalok voltak némi funky-beütéssel. A régi tagok kilépése után, mi azt hittük, hogy ennek a zenekarnak itt vége is lesz. Ekkor csatlakozott a zenekarhoz Pethe György (Pici) aki személyiségével, és zenei felfogásával is segített átlendülni ezen a nehéz időszakon. Szerzőként ketten maradtunk Ákossal (Thorday Ákos, az Unicum States billentyűse és énekese), a mi barátságunk akkor mélyült el. Előtte is remekül dolgoztunk együtt, de Ákos is egy nagyon mély érzésű ember volt és én sem nyíltam ki könnyen. Nagyszerű érzés volt, amikor egyszer csak elkezdtek sorban születni ezek a teljesen más ízű dalok. Szerencsére a többiek is remekül vették a lapot és hangyaszorgalommal próbáltuk össze az új dalokat.
A Különleges állapotok után azonban vett egy erős fordulatot az Unicum States.
Nagyjából akkor történt, hogy megjelent a Dream Theater és forradalmasította ezt a típusú zenét és mi is szerettünk volna modernebbé válni. Húzósabb riffeket, fifikásabb ritmusokat szerettünk volna ötvözni a régi progresszív elemekkel és végeredményben ez vezetett ahhoz, hogy a dobosunktól Pinka Lajostól (Pipi) meg kellett válni. Ez egy elég nehéz döntés volt, kamaszkori baráttól kellett megválnunk, szerencsére a barátságunk nem sérült emiatt. Az utódja Kovács Zsolt lett, akivel lendületet kapott a zenekar: újabb és újabb nóták születtek.
Mi miatt tört meg a lendület?
Akkor már nekem nagyon sok volt a vállamon: Budapestről jártam le Székesfehérvárra próbálni, koncerteket kellett szervezni, megszületett a gyerekem és valahogy már nem éreztem magam annyira jól ebben az egészben. Egyre lassabban születtek a dalok, az új lemezzel kapcsolatban Ákosnak egyre habókosabb, elvontabb víziói lettek, és a szövegek is nehezen jöttek. Emellett a másik baj az volt, hogy túlságosan hamar váltottunk erre az új stílusra: hagyni kellett volna jobban kifutni és jól megturnéztatni a nagylemezt. Türelmetlenek voltunk, gyorsan akarunk mindent és olyan hatással volt ránk a Barbaro meg a Dream Theater, hogy nem mérlegeltük, hogy ezzel a gyors váltással jót teszünk-e a zenekarnak vagy sem.
Veled mi történt a zenekar után?
Annyira telítődtem akkor a zenéléssel, hogy kiszálltam egy időre az egészből. A gyerekek és a családom teljesen kitöltötte a zenélés után maradt űrt. Nem néztem féltékenyen, hogy a többiek merre mennek tovább (a zenekar fele a Nemesisben folytatta), elmentem a koncertjeikre, ott mindig dumáltunk meg ittunk együtt egy pár sört. Egy ideig Cziránku Sándornál próbáltam elsajátítani az ő varázslatos gitártudását. Hozzá már a régebbi időkből is baráti szálak fűztek, sokszor játszottunk a Barbaro előzenekaraként. Kivételes ember és zenész, akitől megtanultam az alternatív hangolásokat. Felléptem vele a Kárpát Möbiusz zenekarral, a nála tanultakat alkalmaztam amikor csatlakoztam a Kashmir nevű Led Zeppelin-emlékzenekarhoz. Kevesen tudják, de Jimmy Page kb. 8-10 hangolást használt. Velük Németországban is koncerteztünk. Aztán egy country-zenekarban is gitároztam, de arra hamar rájöttem, hogy az nem az én világom (nevet).
Ákossal utána milyen volt a viszonyod?
Ákos túlságosan belement a rockéletbe Székesfehérváron és szép lassan őrlődött fel az egészsége. Amikor utoljára találkoztunk, akkor megbeszéltük, hogy még csinálunk egy Unicum States-búcsúkoncertet. Sajnos ez már nem történhetett meg, két héttel később jött a telefon, hogy elment. Sajnálom, hogy ezt a történetet nem tudtuk lezárni rendesen. Ákos emlékére volt még egy emlékkoncert a Wigwamban, ahol újra együtt játszottunk pár dalt a Nemesis tagjaival kiegészülve. Én akkor léptem utoljára színpadra.
Nem is tervezed a közeljövőben?
A zenéléssel járó szélmalomharc már nem nagyon hiányzik, viszont nemrég megkeresett a Miserium zenekar azzal, hogy játszanának pár Unicum States-dalt és nem volna-e kedvem ezek erejéig csatlakozni hozzájuk. Örömmel elfogadtam a felkérést, ráadásul egy nagyon tehetséges fiatal Progresszív Metál csapatról van szó, így valószínűleg a közeljövőben lesz olyan koncertjük, ahol én is csatlakozom hozzájuk.
Hogyan gondolsz vissza most az Unicum States-történetre?
Nincs bennem tüske, ez így kerek történet, nem érzek benne nagy hiányt: jókor voltunk jó helyen, viszont talán többet kellett volna dolgoznunk, hogy sikeresebb legyen a produkció. A progresszív zene sajnos még a mai napig is csak egy szűk réteget mozgat meg, főleg Magyarországon. Ehhez képest nem hiszem, hogy igazságtalan lett volna velünk a sors. Én inkább csak kellemes és jó dolgokra emlékszem: fantasztikus próbákra és koncertekre, nagyon jó igazi barátokra. Nem érzem úgy, hogy ott és akkor elment volna a nagy hajó, ez így is egy fontos és értékes korszak volt az életemben.
