Eddig abban a hiszemben éltem, hogy az országgyűlés a masszív politizálás helye, ahol a megválasztott képviselők vitatkoznak, okosakat és butaságokat mondanak, sőt, össze is verekednek – bár ez inkább a dél-koreai, az ukrán és más parlamentekre jellemző, nem a magyarra.
Ám most kiderült, hogy a magyar parlament inkább múzeum, ahol történelmi eseményekre emlékeznek. Jó, tudjuk, mindig voltak olyasmik, hogy emléknapok, meg hát az a két szép nagy terem miért is ne lenne felhasználható ilyen-olyan ülésre, okításra, szendergésre? Meg hát a parlamentben van kiállítva a Szent Korona is, ha már királyunk nincsen, legyen legalább az ott, jelezvén, hogy a magyar, az birodalom (volt). Szóval, az országgyűlés egyre kevésbé a politizálás terepe, ülés is ritkán van, és ha van, azon is csak megmondják, mi a tosz volt, van és lesz (ehhez persze kell a harmatgyenge és minősíthetetlen ellenzék is), egyébként pedig felvonulási terep, és íme, múzeum is.
Mert hogy az effajta kiállításoknak ott a helyük, és jobb, ha történészek értelmezik az egykori eseményeket, nem politikusok (mint tette ezt szerdán Kövér László házelnök). Persze ők sose bírják ki, hogy ne villogjanak, most különben is megnyitó-szezon van, mert az önkormányzati választások előtt állunk, és ilyenkor a politikusok lételeme, hogy szalagot vagdossanak, legyen az lovarda vagy varroda, gyógyszergyár vagy történelmi kiállítás.
Ezzel a kiállítással önmagában véve nincs semmi probléma, igenis emlékezzünk Katyńra, ahol (pontosabban nem egy helyszínen, de e település neve maradt így meg) a szovjet belügyi népbiztosok, az NKVD pribékjei ölték halomra a fogságba esett lengyel katonatiszteket és másokat, mondhatni, lefejezve a lengyel értelmiségi elitet is. Az áldozatok pontos száma sem ismerős, 15 és 22 ezer között mozognak a becslések. Ám hogy mennyire is nehéz megfogni egy ilyen borzalmat, azt jól szemlélteti, hogy – legalábbis szerintem, miközben régi rajongója vagyok – Andrzej Wajda Katyń c. filmje a rendező leggyengébb alkotása.
Persze az a kérdés is felvethető, hogy egy szülő elvigye-e a gyerekét egy olyan kiállításra, ahol tömegsírokat, csontokat, koponyákat, tetemek exhumálását fogja látni. Mert egy ilyen kiállítás kétségtelenül megrendítő, ahogyan azok a holokausztról szóló kiállítások, de a Wehrmacht rémtetteiről a németek által készített kiállítás is, amelyről anno nagy vita is ment, úgy szakmai, mint laikus körökben. De az sem világos, hogy miért pont most került sor e kiállításra, amikor a lengyel parlament döntése értelmében április 13-a a Katyni Bűntény Áldozatainak emléknapja, és nem szeptember 24-e, példának okáért, mivel a vérengzések 1940 áprilisában és májusában történtek. De ez esetben ez is csak részletkérdés. Ahogyan az is, hogy tavaly már volt ugyanilyen kiállítás e témáról, igaz, az galériában.
Az igazi kérdés inkább az, hogy a parlamentben, ha már történészkednek, miért nem a magyar múltról rendeznek kiállítást? Például ha azon rugózunk, mit tettek a szovjetek a lengyelekkel, foglalkozhatnánk saját dolgainkkal is, például pont azzal, hogy mit csinált Ukrajnában a magyar hadsereg a II. világháború alatt, éppen ott, ahol a lengyeleket végezték ki a szovjetek. Mert arról, hogy a híres magyar honvédség tagjai is kegyetlenkedtek, öldököltek civileket, sőt, gyerekeket is, bölcsen hallgatunk. Pontosabban születtek erről már komoly történészi munkák, irodalmi alkotások is, de a szélesebb nyilvánosságban erről nincs szó, nincs fényképkiállítás sem (pedig fényképek is akadnak bőven), aki meg erről beszél, az magyarellenes, saját fészkébe csinál, hazaáruló. Oktatni erről pláne nem szabad, szegény gyerekek csak megfertőződnének a vértől.
Emlékezzünk hát inkább a szovjetek rémtetteire, a lengyel áldozatokra, aztán az ügy be van fejezve, nekünk ahhoz úgyse volt semmi közünk. Különben is mindenért a németek a hibásak, egy plusz pontjuk van, hogy ők bukkantak rá és ásták ki már 1943-ban a lengyel áldozatokat, és megmutatták, hogy a szovjethatalom milyen gonosz.
És tényleg az. Viszont csak mi, magyarok akarjuk magunkról elhitetni, hogy mi aztán sosem, mi mindig jók vagyunk.
