Nagy kedvencünk a budapesti klubokban rendszeresen fellépő Csaknekedkislány zenekar. Nem azért menő, mert macsó fiúk állnak ki a színpadra zenélni, hanem azért szimpatikus, mert összetört szívű, nem-macsó fiúk énekelnek szerelmi csalódásokról. Ettől viszont mégiscsak menő, olyannyira, hogy a koncerteken rendszerint női alsóneműk repülnek a színpadra. Ahogy a Nyugat+Zombik című, még félkésznek sem mondható képregényt is szeretjük. A zenekar énekes-szövegírójával, egyben a képregény alkotójával, a grafikusként dolgozó Csepella Olivérrel, valamint zenésztársával, a gitáros-dalszerző Konsiczky Dáviddal a Dob utcai Fekete Kutyába ültünk be egy tartalmas beszélgetésre, amelyből többek között az is kiderül, hogy a zenekar tagjai valóban öltek-e nőket. A helyszínválasztás nem véletlen, Dávid ugyanis civilben itt csapolja a söröket, és az interjú közben is a pult mögé szalad néha, hogy a vendégeket kiszolgálja.
A Nyugat+Zombik, jelenleg még el nem készült, de egyre népszerűbb képregényben más nyugatosok mellett Ady, Babits, Karinthy és Kosztolányi küzdenek a New York Kávéház élőhalottá változott vendégeivel. Honnan jött az ötlet?
Olivér: Fogalmam sincs, hogy a zombikról vagy a nyugatosokról akartam-e előbb képregényt csinálni. Nagyon régen dédelgetem az ötletet, és nehezen húztam meg a szereplőgárdát, hogy kit hagyjak ki a nyugatosok közül. Mindegyik más habitusú, és nem azért lettek nyugatosok, mert egyfelé mennek, hanem mert mindenki valami mást, valami újat képvisel. Mindegyiknek van egy saját útja. Más döntéseket hoznak egy olyan helyzetben is, amikor a húsevő emberek rájuk törnek a New York Kávéházban. Ami nyilván egy pogány temetőre épült.
A karakterek elég hálásak.
Olivér: Igen, szépen meg volt szerkesztve a PR-juk. Ott van Kosztolányi a kedves, villogó szemeivel – azt érzed, hogy úristen, Dezső, te vagy a legjobb barátom, Ady Endre pedig, ha tehetné, ide is köpje. Ha kinyitod az irodalomkönyvet, rád néz, és azt mondja, hogy csukjad be bazmeg, ki a fasz vagy te?! Vagy Babits, akit az élet pont akkor nyom le, amikor fotózzák. Nem blaszfémia, ha ugyanazt a karaktert hozom, amit ők hoztak. Mindenkinek volt egy eladható karaktere, és ezeket jól fel lehet erősíteni. Jól lehet karikírozni ezeket a tulajdonságokat, amiket már akkor karikíroztak.
Most hogy állsz az anyaggal?
Olivér: Kell egy év, amikor nem dolgozom majd, csak ezzel foglalkozom. Szeretném végigrajzolni, mert ami most megvan, az a bevezetés, alig vannak benne zombik, csak megismerjük a karaktereket, és elindul a cselekmény. Munka mellett nem fogom tudni befejezni, vagy már nem fognak élni azok az emberek, akik szeretnének belőle egy példányt. Ha sikerül közösségi finanszírozással összegereblyézni a pénzt, ami annyit jelent, hogy kvázi előrendelik ezt a képregényt, az fedezné ezt az egy évet. De nem a Nyugat+Zombik lesz az, amiből megépítem a hatalmas kastélyomat a hatalmas birtokomon. Úgy viszont nem jó dolgozni, ha kiderül közben, hogy nem kapok érte pénzt, és még a fele hátra van. Inkább csináljak valamit olyat, amire büszke lehetek.
Nyáron, amikor a Bánkitó Fesztiválon léptetek fel, a büfében megkérdezte tőlem valaki, hogy ez a srác miért énekel. Szóval miért kezdtél el énekelni?
Olivér: Volt egy zenekarunk Dáviddal, a Travarica, amiben a lányok nagyon szépen énekelték a szövegeket, de nekem hiányzott belőle valami. Nem úgy hangzott az ének, ahogy én azt elképzeltem.
Dávid: Én is azt éreztem, amikor a zenéket írtuk, hogy ezt nem ezzel a krafttal kell előadni. Hozzáteszem, hogy ők jazzénekesek voltak.
Olivér: Szép zenét csináltunk, ők pedig tényleg nagyon jól énekeltek, nyilván jobban, mint én, csak egyszerűen hiányzott belőle valami. Amikor az a zenekar feloszlott, megbeszéltük Dáviddal, hogy ketten csináljuk. Ö írja a zenét és ő zenél, én írom a szöveget és én énekelek.
Dávid: Három hónap alatt összeraktuk néhány számot.
Olivér: A mostani repertoár felét. Nehéz elképzelni, de még a mostaninál is sokkal hamisabb voltam.
Amit a lányok énekeltek, azok más szövegek voltak?
Dávid: Azt hiszem, nincs átfedés az akkori és a mostani számok között. Úgy emlékszem, tudatosan húztunk egy vonalat, azt gondoltuk, hogy ez egy másik korszak.
Olivér: De a Csaknekedkislánnyal most előadunk olyan verseket is, amiket jóval azelőtt írtam, hogy a lányok énekelték volna a szövegeimet. Ezeket akkor nem adtuk elő, és talán egy más téma köré csoportosulnak azok a számok, amiket Dáviddal most írunk. Nehéz volt a lányokkal ilyen szövegeket elénekeltetni, volt az egésztől egyfajta idegenkedés.
Dávid: Amikor már a harmadik olyan számot írtuk, ami arról szólt, hogy egy fiú szerelmet vall, csalódik vagy elutasítják, arra nem lehetett felhúzni egy zenekart úgy, hogy nők énekelnek benne.
Olivér, abban a zenekarban csak dalszövegíró voltál?
Olivér: Dalszövegíró és kannás.
Dávid: Ez egy balkáni népzenét, görög népzenét, klezmert, és sokféle egyéb világzenei stílust egyesítő zenekar volt, fénykorában nyolc-kilenc taggal.
Hány éve zenéltek együtt, és mióta létezik a Csaknekedkislány?
Dávid: Nagyon régóta zenélünk együtt, a Csaknekedkisály pedig most télen lesz négy éves. Mármint a négyes felállásban, mert előtte ketten voltunk, és volt egy „próbakoncert”, ahova csak a barátainkat, barátnőinket hívtuk. Egy matinékoncert volt, mondtuk a többieknek, hogy szerintünk vicces lesz, és ti is nevetni fogtok velünk.
Olivér: Utólag úgy néztünk ki, mint a kamaszfiúk, pedig nem gondolnám, hogy az olyan régen volt.
Dávid: Csináltunk olyan koncertet, ahol csak gitár és ének volt, és elkezdtük fűzni a többieket. Nagy Dávid basszusgitáros az osztálytársam volt, pont akkor jött haza Franciaországból, Fatér Ambrus pedig Olivérrel dolgozott a Katona József Színházban.
Olivér: Amikor Ambrus beszállt, egy fúziós-elszállós formációban is dobolt. Mondtuk neki, hogy ilyesmire nálunk ne számítson, mert mi rock’n’roll alapokat játszunk. Mondta, hogy nagyon jó, mert éppen az hiányzik neki, hogy valami nagyon egyszerű zenét csináljon. Azóta csak nálunk dobol.
Szoktatok játszani egy feldolgozást az Európa Kiadótól. Ezen kívül milyen hatások értek benneteket, és mennyire hasonló a zenei ízlésetek?
Dávid: Van közös halmaz, de például az Európa Kiadó is csak a szövegekben köszön vissza, a zenében sokkal inkább a hatvanas-hetvenes évek nyers beat-hangzása.
Olivér: Csomó dologhoz kötődünk, és Menyhárt Jenő hatása is csak közvetett. Én is ki merek állni úgy a színpadra, hogy nem én vagyok a világ legszebb embere. Menyhárt Jenőről sem feltételezed, amikor hátizsákkal sétál az utcán, hogy ekkora kraft van benne, a színpadon mégis erőt sugároz.
Dávid: Aki akar találni párhuzamot, az fog találni, de mi nem eredeztetjük magunkat sehonnan. Persze hasonlítottak már minket a Maszkura és a Tücsökrajhoz vagy a Quimbyhez. És nem is mondom, hogy a zenében valami nagyon új dolgot csinálunk. Régi dolgokra építünk, és azokat szűrjük át magunkon.
A szöveg vagy a zene jön először?
Dávid: Vegyes, de először inkább a szöveg. Olivér hoz szöveget, én hozok zenét, megnézzük, hogy passzol-e egymáshoz, de legtöbbször úgy születnek a dalok, hogy Olivér szövegére ad hoc írok valamit.
Olivér: Az kevésbé működik, hogy a Dávid hoz zenét, és én arra írok szöveget. De azok a legjobbak, amikor én énekelek, ő gitározik, és együtt kitalálunk valamit.
Nem gondoltatok valami rövidebb, frappánsabb névre?
Olivér: Sok mindenre gondoltunk. Egy székesfehérvári bulin például Csakegykislányként konferáltak fel minket, de voltunk már Csakkétlány is, és azt hitték, hogy két lány fog jönni, ehhez képest jött négy fiú. De ez volt a legjobb, ami eszünkbe jutott, ennél már csak rosszabb és megtévesztőbb nevet tudtunk volna adni.
Négy év után nem terveztek albumot?
Olivér: Terveink vannak, csak pénzünk nincs. A lemezkiadáshoz sok pénz kell, nekünk meg nincs. De nem fogom elsírni magam azon, hogy jaj, de rosszul keresünk. Sajnos egyre többször előfordul majd, hogy belépős lesz egy koncert, egyszerűen azért, hogy valami pénzt eltegyünk a felvételkészítésre. Valószínűleg csak annyi hiányzik, hogy befeszítsük az izmainkat, és elhatározzuk, hogy mondjuk jövő karácsonyra kijön egy lemez. Lassan itt az ideje, mert közben változik a repertoárunk. Dávid a sörcsapolás és a zenélés mellett elkezdett hangmérnöknek tanulni, neki volt és ezután is neki lesz a legmarkánsabb elképzelése arról, hogyan hangozzon a dolog. Nekem kb. csak annyi, hogy hallgatható legyen, és a felvett anyagnak is legyen annyi kraftja, mint az élőnek, de nyilván nem a tökéletességre törekszünk. CD-t nem szeretnénk, és azon gondolkodunk, hogy milyen menő lenne bakelitet kiadni, mert hogy szeretünk bakelit lemezt hallgatni. Akkor már legyen nekünk is olyan lemezünk, ami kivételes, és kapja meg az a kétszáz ember, akinek tényleg kell.
De úgyis letölthető lesz, nem?
Olivér: Persze, nem arra megyünk, hogy meggazdagodjunk belőle. Nem mintha lehetne…
Ez mindig csak hobbiszinten működött nálatok?
Olivér: Ez olyan, mint a házasság: nem tartom alapvetően rossznak, csak nem gondolom, hogy nekem való. Jó dolog, hogy mindennap eldönthetem, hogy írok-e számot vagy nem, akarok-e koncertezni vagy sem. Ha megígérem, hogy sosem hagylak el, édesem, nem tudhatom, hogy három év múlva nem fogok-e mérlegelni. Nem ígérek meg semmit, viszont megtehetem, hogy kiállok a színpadra zenélni, és egész más ilyen szabadsággal csinálni valamit. Fontos, hogy akkor zenéljünk, amikor akarunk zenélni. Hogy ebből meg tudjunk élni, amellé elképzelek egy csomó dolgot, ami miatt már nem azt a zenét játszanánk, amit most. Kényelmes ez a szituáció, hogy nem kell belemennünk olyan kérdésekbe, amiből pénzt tudnánk csinálni. Nem akarunk belőle pénzt csinálni. Szerintem mind a négyen egy véleményen vagyunk erről. Nem kell azzal foglalkozunk, hogy ennyivel rövidebb legyen a szám, vagy kevesebb szöveg legyen benne, vagy hogy ez vajon tetszeni fog-e közönségnek, könnyen megjegyzi-e. Bár nem hiszem, hogy a rádióban játszó zenekaroknál folyton veri az asztalt egy menedzser, hogy mindenképpen bele kell tenni azt a rímet, hogy hold és holt. Nekünk nincs menedzserünk, aki megmondja, hogy gyorsítsunk, vagy hogy vegyük ki az artisztikus középrészt. Nem mintha túl sok artisztikus középrész lenne a dalainkban… Ha megkérdezik, hogy milyen zenét játszunk, mondunk rá valami hülyeséget, mondjuk hogy tánczenét, mivel zenét játszunk és táncolnak rá. Közben az egyik számunk folkos vagy reggea-s, a másik beat vagy rock’n’roll.
Milyen gyakran próbáltok?
Olivér: Minden hétvégén, és ezt akkor is tartottuk, amikor én Sopronban tanultam grafikusnak. De nyilván elmaradt egy-egy próba, ha vizsgám volt, vagy közbejött egy betegség.
A budapesti klubokon és egy-egy fesztiválon kívül koncerteztek máshol is?
Olivér: Nagyon szeretünk vidéken koncertezni, nem mintha bárhol lenne akkora közönségünk, hogy megérje lemenni. Általában a kutya sem ismer bennünket, és sehol nem vágnak eret, ha nem megy le a Csaknekedkislány zenélni legalább félévente egyszer. Akkor a legjobb, amikor kijövünk nullára, van benzinpénzünk, esetleg gázsi (de az már szürreális), van lent dobszerkó, nekünk pedig csak erősítőket kell vinni, és beférünk egy kocsiba négyen. Olyan ez, mint egy kirándulás, lemegyünk Pécsre vagy Sopronba egy kicsivel hamarabb, letesszük a cuccunkat, kószálunk a városban, a koncert után meg egy haverunk haverjánál alszunk. A fesztiválzenélést is ezért szeretjük. Hatalmas mázli, hogy van egy koncertszervezőnk, a csodálatos Bánsági Lili, aki ráadásul szereti a zenénket, és akkor is eljön koncertre, ha nem muszáj neki. Sok időt és energiát spórolunk vele. Előtte elbénáztuk a szervezést, mivel nincsenek a zenekaron belül ilyen titulusok, hogy ki a külügyminiszter, ki a belügyminiszter. Most minden egy gyönyörű női kézben összpontosul.
Koncerteken el szoktátok mondani, minden dal igaz történeten alapul. Ez valóban így van?
Olivér: Száz százalékosan. Minden, ami rímel egy számban, és dialógus vagy monológ, az úgy hangzott el az életben is. Pont kijött rímre. Furcsa, de igaz.
Dávid: Naturalista dokumentarizmus, én így nevezem.
Az Asszonygyilkosság című dal kapcsán kérdezem, hogy valóban öltetek nőt?
Olivér: Igen. Többet.
És ez tényleg feltétel volt a zenekarba kerüléshez?
Dávid: Igen, az egyik. De a többit nem árulhatjuk el.
