Valahol az Orczy tér közelében, egy a maga színházi mivoltában kívülről aligha felismerhető hely. Azoknak a gyárépületek sarkában elbújtatott közösségi zugok egyike, amit csak akkor találsz meg, ha tudod is, hol keresd. Egy színházi tér, amit maguk a színészek hívtak életre. Ahol a „büfé” legalább tízszerese a színpadnak és ahol egyáltalán ne lepődj meg, ha az előadás után maga a rendező főzi le neked a kávét. A Fészek Színház idén kezdi meg ötödik évadát.
Cziczó Attila rendezővel beszélgettem kőszínházi és alternatív színházi szféráról: lehetőségekről és kompromisszumokról.
Kossuth-díjastól a középiskolás diákig sok „színésztípus” került színpadra a Fészek darabjaiban. Hogyan is áll össze ez a társaság? Hogyan találtatok egymásra?
Hajdan a Budapesti Diákszínházzal megnyertünk egy pályázatot az Új Színháznál, még a régi vezetőséggel. Ott két évadon át játszottunk egy darabot nagy sikerrel. Az adta aztán az ötlet, hogy ezúttal ne vessünk véget a közös munkának érettségi után, hanem folytassuk. Így született a Fészek Színház. Voltak tehát a mi neveltjeink, később csatlakozott több fiatal, akiket komolyabban érdekelt maga a színházcsinálás, illetve meghívtam egy-két hivatásos színészt vendégszereplőnek. Jött Bezerédy Zoli, de Andai Kati is így kezdte nálunk, aki végül maradt is, most már állandó tagja a Fészeknek. Vegyes a társaság. Ami nagyon érdekes, hogy ez a nézőnek valójában mennyire nem számít: hogy az előttük álló ember hol tanult, mi a színházas múltja. Például egyszer volt egy előadásunk, ahol Bezerédy Zoli és egy fiatal diáklány produkciója közt a nézők rendre az utóbbit dicsérték.
Nincs gázsi, alapvetően önkéntesekként működtetitek a komplett színházat. Akkor akár az is lehetséges, hogy valaki egyszer csak bekopogtat az ajtón és csatlakozik?
Mivel jó pár éve csináljuk, most már egyre nehezebb bekapcsolódni, nagyon összeszokottá vált a csapat. Egyrészt mert olyan tempót diktálunk, amit igencsak nehéz felvenni. Én, mint rendező amúgy sem szeretek szöszölni a dolgokkal, plusz mivel itt mindenkinek megvan a maga élete, senki nem főállásban csinálja a színházunkat, fáradtak vagyunk és sietnünk kell. Ez utóbbival egyébként nem egyszer azoknak a vendégszínészeknek akad problémája, akik más társulatoknak a tagjai és csak egy-egy darabra hívom el őket játszani. Nincsen lassú próbafolyamat, nincsen súgó. Nekem, mint rendező, nincs asszisztensem, a technikát is magam csinálom. Illetve ahhoz is idő kell, hogy az ember megértse miért is csináljuk mi mindezt a rengeteg munkát „ingyen”. Ez egy olyan szemléletmód, amivel azt hiszem sokaknak nem könnyű azonosulni.
Mik a tapasztalatok: Magyarországon mennyire elfogadott, esetleg népszerű a színháznak ez az önfenntartó finanszírozási formája?
Az a helyzet, hogy amit mi csinálunk például nyugaton már egy nagyon is bevett és jól működő koncepció. Magas színvonalon csinálni színházat, miközben minden „színésznek” van rendes polgári hivatása is. Nincsen egy klasszikus értelemben vett társulat, hanem adott egy színház és egy produkció, amire összeszednek embereket. Vagy ha úgy tetszik, azért sincs egészen rendben azt mondani, „ingyen” munka, mert ez tulajdonképpen olyan, mint egy színészstúdió. Amiért nem mellesleg máshol százezreket fizetnek az emberek. Itthon nagyon ragaszkodunk a „társulati” színházhoz, ez már amolyan hungarikum. Pedig előbb vagy utóbb meg fog bukni…
Miért bukna meg?
Mert a magyarországi színjátszás jelenlegi formáját hosszútávon lehetetlen finanszírozni. Azért fizetni egy színésznek havonta x százezer forintot, hogy itt-ott feltűnjön egy-egy mellékszerepben és elmondjon egy-két mondatot – ez luxus. Persze sokan azt mondják, hogy azért fontos egy fix társulat, mert sokkal összeszokottabb munkáról van szó, van egyénisége az előadásoknak. Én viszont ebben a kérdésben inkább rendező párti vagyok, úgy gondolom, ő adja az egyéniségét egy előadásnak.
Korábban említettétek, hogy a Fészek a véleményetek szerint ellehetetlenített magyar alternatív színházi szféra szülötte. Mit értsünk akkor pontosan „ellehetetlenített” alatt? Miben látjátok a fő problémát?
Alapvetően a mostani kultúrpolitika nem szereti a független színházi formát, mert szókimondó, a téma az aktualitás. Ugyanakkor ezen az általam elnyomottnak gondolt szférán belül is megoszlanak a dolgok, működik egy hierarchikus felállás: létezik a kiemelt és a nem-kiemelt kategória. Akik tehát a független színházak csúcsán állnak már évek óta úgy tudnak színházat működtetni, hogy abból meg is éljenek. Nyilván mindent megtesznek, hogy megóvják ezt a pozíciót és nem szívesen osztozkodnak. Így alakul ki az a helyzet, hogy kevés a pénz, de mi még a mieinktől sem kapunk belőle. Pedig azt gondolom, hogy ha az ötödik évadot kezdjük ebben a finanszírozási formában, akkor már letettünk valamit az asztalra.
A színházat főként a jegybevételekből tartjátok fent. Így még a szokásosnál is fontosabb, hogy felhívjátok a nézők figyelmét, hogy tényleg el is jöjjenek egy-egy előadásra, pláne később visszajáróként is. Hogyan próbáljátok behálózni őket? Tükröződik ez például a repertoár összetételén?
Főleg mivel a színháztermünkbe maximum egy 35 fős közönség fér be. Ez egyébként izgalmas az előadások szempontjából is: itt nincs alibi, a mobilod fénye belevilágít a színész arcába. Egyrészt nincsenek magas jegyáraink, van mindenféle-fajta kedvezményünk – ami persze önmagában még nem elég. Ezért megpróbálok mindig olyan előadásokat csinálni, amelyeket közelinek érezhet a közönség. Két téma körül mozgunk általában: család és társadalom. Aktuálisak tehát, mindenkit érintő kérdések. Kortárs, ahová néha becsusszan egy-egy klasszikus. Viszont tény, hogy van ennek a színháznak egyfajta „íze”, sajátos hangja, ami – mivel én írom és rendezem a darabjainkat – tulajdonképpen én vagyok. Nem szeretnék Pintér Bélába átmenni, más is rendezhet, minden évadban van valaki. Szóval ugyan nem vagyok az a diktatórikus rendező fajta, de ezért is meghatározott ennyire a téma.
Említetted a színházatok „ízét”, a kis színpadot és a még kisebb nézőteret. Milyen visszajelzéseket kaptok? Igénye van a közönségnek a Fészekre, erre az alternatív világra? Budapesten igazán nem szűkölködünk színházak terén, legyen az kőszínház vagy alternatív.
Eleinte persze még inkább csak ismerősök jöttek, de most már ott tartunk, hogy nagyrészt idegen nézőink vannak. Azt mondhatom, hogy elég jó a tetszés-indexünk. Az emberek rácsodálkoznak, hogy itt a Golgota és az Orczy tér közt megszületett egy ilyen hely. Kreatív, otthonos. Többen visszajárnak, talán azért is, mert ez egy nagyon közvetlen formája a színháznak. Hogy úgy mondjam, nincs külön „színész-büfé”.
Ha már szóba került az alternatív színházi hierarchia: fenntartható lesz a Fészek ebben a formában a továbbiakban is?
Semmiképpen nem életcél ez, amolyan misszionárius önfeláldozás, hogy mi ingyen csinálunk mindent. Persze, ha lehetne mindebből pénzt is szerezni, miért ne. Azonban olyan biztos nem lesz, hogy egy színész fizetést kap csupán azért, mert bejön, próbál, játszik és hazamegy. Szeretnénk folytatni amit elkezdtünk, de kizárólag kompromisszumok nélkül. Nem szeretném, ha a Józsefváros azt mondaná: oké, legyetek ti a mi színházunk, de cserébe kérünk egy operettet. Ennél realistábbnak gondoljuk magunkat.
