Londonban egy hónapos fesztivált rendeztek nyáron, Anxiety Arts Festival 2014 címmel. A fesztivál témája a szorongás, mint művészetet ihlető, vagy művészettel kezelhető mentális betegség volt.
A londoni Anxiety Arts Festival 2014 idén először került megrendezésre. Az egy hónapig tartó rendezvénysorozat témája a szorongás művészete volt illetve, a szorongás, mint mentális probléma megjelenése és kifejezhetősége a képzőművészetben, filmben, táncban, performansz művészetben. A fesztivál szervezői művészekkel, pszichológus szakértőkkel közösen igyekeztek közös nevezőt találni abban a kérdésben, hogyan hat a szorongás a különböző művészeti tevékenységekre, alkotófolyamatokra.
A művészet segít a leginkább megfejteni a szorongás különböző formáit. Megtapasztalhatóvá teszi azt, amit csak megtanulni lehet.
Pár héttel ezelőtt bemutattuk egy Alzheimer-kórban szenvedő festő munkáit. William Untermohlen, brit képzőművésznél 1995-ben, életének 61. életévében diagnosztizálták a kórt. Ápolói bíztatására nem hagyta abba a festést, folyamatosan dolgozott egészen addig, míg az emlékezete teljesen cserben nem hagyta őt. Untermohlen önarcképei fájón illusztrálják a betegség lefolyásának fázisait, életének utolsó öt aktív évében.
A szorongás, a zaklatott lelkivilág festményeken való rögzítéséről nekem azonban először az posztimpresszionisták, expresszionisták jutnak eszembe. Van Gogh képein a formai világ elválaszthatatlan a művész belső traumáitól. De hasonlóan hátborzongató és szorongást kiváltó hatása van Munch képeinek is, aki a szorongás érzését az elvágyódás, a pesszimizmus, az iszonyat lidérceivel mosta össze.
James Ensor festményei is hasonlóan hátborzongatóak. Ensor képein jellemzően maszkos tömegek vonulnak, vagy bámulnak ijesztően a szemünkbe. A nagyfejű kikent-kifent dámák közt Jézus is csak apró (jelentéktelen) figuraként jelenik meg.
A BBC riporterét is izgatta a téma, részt vett a fesztivál minden egyes programján, előadásokat, performanszokat, filmeket nézett végig. Az Anxiety Arts nyitóprogramja Latifa Laâbissi táncelőadása volt. Laâbissi Mary Wigman Boszorkánytánc című híres performanszát adta elő újra. Wigman és hívei a klasszikus tánchagyományokkal szembefordulva tiltakoztak a tánc minden zenei kötöttsége ellen. Gyakran zenekíséret nélkül táncoltak.
Őrültség, hogy a tánc a zene függvénye legyen.
– írta naplójában.
Wigman első és leghíresebb alkotása a Boszorkánytánc című szólója. A tánc furcsa, hirtelen energikus mozdulatok és rémisztő arckifejezések elegye, mely előadás annó a huszadik század elején igencsak meglepte nézőit. Wigman performansza egyetlen egy perces videófelvételen maradt meg az utókornak. Kilencven évvel később Latifa Laâbissi fél órásra lassította le előde mozdulatait. Az előadás hasonlóan Wigman korábbi produkciójához a BBC riporterére is hasonlóan hatott.
Laâbissi körülvonaglott minket, kúszott közöttünk. Nyugtalanító volt. Többen diszkréten hátrálni kezdtünk, ha a közelünkbe ért.
Wigman Boszorkánytánca és Sigmund Freud munkássága idején a szorongást még nem ismerték el orvosi problémaként. Ma az egyik legtipikusabb orvosilag is regisztrált mentális betegség, az elmúlt húsz évben pedig az tapaszatlható, hogy a betegek száma egyre nő. Errol Francis művész, a fesztivál egyik szervezője szerint ma a gazdasági problémák és a technológia rohamos fejlődése a szorongás leggyakoribb kiváltó okai.
Ezek a változások az ipari forradalom változásaihoz hasonlíthatók. Akkor nem a szorongással, mint mentális betegséggel nem foglalkozott az orvostudomány. Ma lehetőségünk van jobban megismerni a szorongás természetét, akár a művészet által. Ez az ismeretanyag pedig olyan problémává teszi a kérdést, amivel foglalkozni kell.
A fesztivál filmes programjai Hitchcock a The Lodger (A titokzatos lakó) című némafilmjével indult. Az 1927-ben bemutatott film emblematikus nyitójelente – a sikító szőke nő – ismétlődő motívummá vált Hitchcock későbbi filmeiben is, mint például a Madarakban, a Psychoban, vagy a Vertigoban. A fesztivál filmes szakértői a film torz kamerállásait, és megvilágításait elemezték. Ezek a filmes trükkök ugyanis nagyon egyszerűen képesek kiváltani azt a zavartságot, nyugtalanságot, melyet a szorongó érez.
Egy másik aspektusból is érdekes megvizsgálni a szorongás filmes megjelenítési formáit. Stanley Kubrik Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című szatírája akkor készült, amikor a világnak először kellett komolyan szembenézni egy atomháború lehetőségével – a kubai rakétaválság, a Kennedy-gyilkosság és a vietnámi háború kezdetének kora volt ez.
Kubrick kíméletlen szatírája nem csak szellemisége és háborúellenes üzenete miatt örökérvényű, hanem technikai újításai, képi világa révén is. Talán a legjellemzőbb példa a film hatására, hogy amikor Ronald Reagan első elnöki napját töltötte a Fehér Házban, megkérdezte kísérőitől, miért nem mutatják meg neki a stratégiai tanácskozótermet, ahonnan a nemzetközi hadviselés irányítható. A személyzet zavarba jött, ugyanis ez a terem csak Kubrick filmjében létezett, a valóságban nem – de a rendező annyira tökéletesen és hatásosan ábrázolta a filmben, hogy Reagan valóságosnak gondolta, mint ahogy bizonyára sokan mások is.
A Dr. Strangelove bemutatása idején kasszasiker volt Amerikában. Az emberek a film által lehetőséget kaptak arra, hogy komoly valós problémákon nevessenek, ami a szakértők szerint nagy mértékben feloldotta az amerikai társadalom akkori kollektív szorongását. Egy műalkotás tehát nem csak megmutathatja a szorongás természetét, nem csak megértetheti a szorongó elméjében lezajló folyamatokat, de fel is oldhatja azokat.
Kicsit előrelépve az időben a fesztivál szervezői Todd Haynes Safe (Elkülönítve) című filmjét is vetítették. A film főszereplője Carolnak (Julianne Moore) meggyőződésévé válik, hogy beteg. Betegségének oka pedig a környezeti ártalmakra vezethető vissza. Úgy dönt, hogy egy speciális intézetben kezelteti magát, amelyet a környezetszennyezés miatt megbetegedettek számára alakítottak ki, és amelyben a betegek a külvilágtól teljesen izolálva élnek. A filmben soha nem derül ki igazán, volt-e alapja a főszereplő mániákus képzeteinek, nem tudjuk meg, egyáltalán valós-e a betegsége. A film egyszerre mutatja és érezteti a nézőkkel a szorongást. Beleláthatunk Carol elméjébe, ugyanakkor mi magunk is nyugtalanságot érzünk.
Dr. Patrick Bracken ír pszichológus szerint minden korról azt mondják: ez a szorongás kora. De ma sokkal többet tudunk erről a mentális betegségről, mint valaha.
Megvan a nyelvünk a depresszió, a szorongás leírásához. Fogalmaink vannak hozzá. Viszont az is tipikus, hogy a depressziót és a szorongást már olyannyira orvosi ügynek tekintjük, hogy a kezelését csak gyógyszerek formájában tudjuk elképzelni, ami szintén téves feltételezés.
A fesztivál tétje a figyelemfelkeltés mellett leginkább a szorongás, mint a legjellemzőbb mentális zavar kreativitásra gyakorolt hatásának kutatása volt. Az egy hónapig tartó programsorozatnak komoly visszhangja volt Nagy-Britanniában, a szervezők a közös munka során bővítették a szorongással kapcsolatos szakirodalmakat.
Mondhatnánk, hogy a művész azért művész, mert szorong, hogy egy jó festmény, egy jó performansz mindig nyugtalanító hatással van a szemlélőjére. Az Anxiety Arts Festival szervezői szerint azonban a téma még nincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy elhanyagolhassuk.
