A 84 éves operatőr, aki 1956-ban emigrált az Egyesült Államokba, úgy véli, szerencséje volt hollywoodi karrierje során: a hetvenes években már megválogathatta a munkáit, és őt mindig azok a filmek érdekelték, amelyek az emberekről szóltak. Persze például a Steven Spielberg rendezte Harmadik típusú találkozásokban – amelynek fényképezéséért 1978-ban Oscar-díjat kapott – vannak effektek, de nem az adja a film lényegét – fűzte hozzá.
Zsigmond Vilmos legjobb filmjének az 1978-as vietnami háborús drámát, A szarvasvadászt tartja, de – mint mondta – tulajdonképpen minden filmjét szerette, mert mindnek „volt értelme„.
Most, ha nem talál olyan filmet, amelyet érdemes megcsinálni, akár évekig nem dolgozik – jegyezte meg. Ám nem ez a jellemző: nemrég fejezte be a God the Father című dokumentumfilm forgatását, amely egy maffiacsaládból származó férfinak az „üzletből” való sikeres kiugrását meséli el, emellett több filmje van előkészületi fázisban.
Zsigmond Vilmos kitért arra: mindig kötelességének tartotta, hogy átadja tudását másoknak, hiszen ő is főiskolai tanáraitól tanulta a legtöbbet. Az Oscar-díj átvételekor ezért nekik köszönte meg a díjat, ahelyett, hogy a film rendezőjének és producereinek köszönte volna meg, ami miatt ők valóban meg is sértődtek – idézte fel az operatőr.
Magyarországon részt vett a kétévente Etyeken megtartott Budapest Cinematography Masterclasson. Mint megjegyezte, sajnálja, hogy 2011 óta nem sikerült megszervezni a kéthetes mesterkurzust, mert nagyon jó kezdeményezés volt és jó híre volt a világban.
Amerikában most is rendszeresen tanít: a Global Cinematography Institute-ban arra oktatja az operatőröket, hogy a digitálisan rögzített felvétellel is úgy bánjanak, mintha film lenne. Mivel a digitális kamerák képei „maguktól is kinéznek valahogy”, sokan nem foglalkoznak a bevilágítással, a hangulatteremtéssel, pedig az ilyen felvétel, bármilyen jónak látszik, lényegében nem művészet: játékfilm helyett híradófilm – fogalmazott.
A miskolci filmfesztivál CineClassics elnevezésű filmtörténeti programjában retrospektív vetítéssorozatot tartottak és beszélgetést is rendeztek az operatőrrel. Az eseményen elmesélte, hogy 1956-ban, amikor barátjával, Kovács László operatőrrel elhagyták az országot, és magukkal vitték a forradalomról készített felvételeiket is, az anyag se az NBC-nek, se a CBS-nek nem kellett, és végül egy magyar producer vette meg azokat. Mint mondta, a célországot illetően eleinte csak azt tudta, hogy a lehető legmesszebb akar kerülni a kommunizmustól, akár Ausztráliába is, de az apja azt mondta neki: operatőr vagy, neked Hollywoodba kell menned; így ment hát Amerikába.
Ott csaknem tíz év telt el, mire leforgatta azt a filmet, amely alapján már láthatták a szakmában, hogy mire képes, A bérmunkást (1971) Peter Fonda rendezésében. Addig azonban dolgozott filmlaborban, fotóstúdióban, még szemétszedő is volt, bár azt csak két napig bírta.
Az operatőr bevallotta, hogy sokszor volt gondja a stúdiókkal, illetve a producerekkel. A karrierje egyik fontos mérföldkövének számító McCabe and Mrs. Millert (1971) például utálta a stúdió, ő és Robert Altman rendező – akivel ez volt az első közös munkájuk – viszont odavoltak érte. Olyan eljárást alkalmazott ugyanis, amellyel különleges, „roncsolt” képet ért el, mintha a filmet az 1890-es években rögzítették volna.
A szarvasvadászt (1978), első, Michael Ciminóval közös munkáját sem szerette a gyártó stúdió, bár annak inkább a film akkoriban igen szokatlan, háromórás hossza volt az oka. A vietnami háborús dráma három, elkülönülő részéhez háromféle stílusú képet társított. Így az amerikai kisvárosban, a háború előtt játszódó, karakterközpontú részt „szépen”, kicsit romantikusan fényképezte, a vietnami poklot bemutató rész viszont egyfajta túlérzékenyített és túlvilágított filmen alapult, emiatt hasonlított az archív felvételekhez.
Legendásan nagy volt a konfliktusa a Harmadik típusú találkozások (1977) producereivel, akik folyton mást akartak szerezni a helyére, mert túlságosan sokba kerültek az elképzelései. Az volt a probléma, hogy a világításra nem gondoltak a költségvetés tervezésekor, így nem örültek neki, amikor a földönkívüli technológiához méltó fényerejű és mennyiségű lámpákat kért a felvételekhez – idézte fel.
A digitális kamerákról szólva kifejtette: véleménye szerint egy új technológia alkalmazásának akkor van értelme, ha az jobb, mint a régi, a digitális technika azonban még nem éri el a film szintjét, emellett az alkotókat felületességre készteti. Számára viszont mindig az volt a cél, hogy a filmjei szebbek legyenek, mint a valóság – hangsúlyozta.
Zsigmond Vilmos azután lett keresett operatőr Hollywoodban, hogy a hetvenes évek elején fellépő fiatal rendezőgeneráció nyitott az európai szemléletű alkotók felé. Karrierje során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Robert Altman, Woody Allen, Brian De Palma vagy Steven Spielberg. Az elnyert Oscar-díja mellett még háromszor jelölték, legutóbb 2006-ban a Fekete Dália című filmért. Az Egyesült Államokban élő művésznek 1999-ben az Amerikai Filmoperatőrök Társasága (ASC), 2005-ben pedig a Magyar Operatőrök Társasága is életműdíjat adományozott. Az idei cannes-i filmfesztiválon vehette át a Pierre Angenieux-ről elnevezett operatőri életműdíjat.
