Fehér Renátó első, a Magvetőnél megjelent Garázsmenet című verseskötetének bemutató-felolvasóestjére igyekszem a Rumbach Sebestyén utcában található RS9-be. Bevallom, eddig csak hallomásból ismertem a helyet, amely nem igazán hívogatja az utca emberét. Ahogy mások, úgy én is az szemközti, színesebb és zajosabb stúdió/pincekocsma felé tartok, amikor az út túloldaláról az egyik fellépő, Biró Krisztián szól rám, hogy a produkció nem ott lesz.
Szóval a helyszín maga egyáltalán nem kelt feltűnést, később mégis odatéved egy srác, nézi az ajtóra kiragasztott papírt az aznapi műsorral, és megkérdezi tőlünk, hogy tényleg most lesz-e Fehér Renátó estje. Elárulja, hogy a gimnáziumból ismeri a költőt, majd amikor beinvitáljuk, megköszöni, és inkább átmegy a másik oldalra, mondván, hogy annyira azért nem voltak jóban…
Mások azonban igen, és a verseit is szeretik legalább annyian, hogy ne kelljen végig magányosan ülnie a színpadon. A koncepció ugyanis az volna, hogy a szerző mindenféle moderálás és újságírói kérdésfeltevés nélkül, egyedül olvas fel. Nem a könyvből, hanem a könyvet olvassa fel – az egészet, ami elsőre kissé félelmetesnek tűnik, bár még félelmetesebb lenne, ha ugyanilyen vastagságú prózakötetről lenne szó.
Szerencsére azonban „csak” néhány tucat vers kapott helyet benne, és akadnak közreműködők is, oldva a költő színpadi magányát, és változatosabbá téve az estet a befogadó fél számára. Ha tehát nem is tűnik elsőre jó ötletnek egy teljes kötet felolvasása, így legalább kerek egészet kapunk. Helyükre kerülnek a dolgok, mederbe terelődik minden indulat, amit a családdal vagy a hazával, a politikai elittel vagy éppen a futballal kapcsolatban érez a lírai én. A Garázsmenet szinte minden verse megszólít valakit.
A fiatal költő pedig, aki egyrészt az apjának és az anyjának a fia, másrészt saját országának állampolgára (tehát bárki lehetne közülünk), bárhova nyúl az elmúlt huszonöt év emlékei közül, mindig és mindenhol van mit számon kérnie elődein, vagy akár saját generációján. Az elmúlt huszonöt év persze nem azt jelenti Fehér Renátónak, mint egy ősz hajú politikusnak – ő éppen egyidős a rendszerváltás óta létező, a szerző szavaival élve ká-európai demokráciával.
A felolvasás az Adásszünet című vers mentén válik kétfelé, mert a pihenő senkinek sem árt. Az előadás első felében Braun Barna és Biró Krisztián, a szünet után Szemes Botond és Szegő János ül le átmenetileg Fehér Renátó mellé, és száll be egy-egy verssel a felolvasásba, Palágyi László pedig mindkét félidőt változatossá teszi egy-egy gitárkísérettel előadott, megzenésített költeménnyel – utóbbiak igazán sokat tesznek hozzá az est hangulatához, és kár, hogy nincs több belőlük.
Az adásszünetről még annyit, hogy alig lépünk ki a teremből az utcára, máris ránk szól egy kutyát sétáltató bácsi, hogy nem elég nekünk a kocsma, még a járdát is elfoglaljuk! Mintha némi nemzedéki düh áradna a szavaiból, csak éppen más előjellel. Bár lehet, hogy ez belemagyarázás, talán egyszerűen csak járdán kutyát sétáltató polgár kontra járdán söröző/cigiző/levegőző polgár ellentétéről van szó. Ez pedig talán feloldható, még Ká-Európában is.
