A Pisti a vérzivatarban című előadás premierjéről csak jókat hallottam, de a sokat ígérő Örkény-adaptáció életem egyik legnagyobb színházi csalódása volt.
A GlobArt társulat viszonylag új: 2013 szeptemberében alakult Somogyi Anna rendező vezetésével. A fiatal társulat Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámájának adaptációjával robbant be a Bakelitbe még júniusban. Az előadás hatalmas sikernek örvendett: teltház, pótszékek, kintrekedők – olvashattam a beszámolókban. A Bakelit, Örkény és a teltházas premier olyan hívószavak voltak, melyeknek nem tudtam, és nem is akartam ellenállni.
Nem könnyű szöveg, nem könnyű darab. Előzetesen voltak emlékeim a mindenhol jelenlévő, néha férfi, néha nő Pistikről, de szinte őszinte kiváncsisággal ültem be a most is „teltházas-pótszékes” GlobArt előadásra.
Kicsoda Pisti és miért van Ő a vérzivatarban? – tettem fel magamnak a kérdést viszonylag hamar. Örkény Pistije tulajdonképpen ezerféle huszadik századi ember. Pisti néha kommunista, néha náci, aztán zsidó, majd keresztény, néha gyári munkás, néha semmi. Pisti minden, ami ideológia, minden, ami vallás. Pisti én is vagyok és te is vagy. Értelmetlennek hangzik?
Örkény drámája az Isteni színjáték huszadik századi változata is lehet. Azt mutatja meg, hogy az ember tulajdonképpen újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el: ugyanolyan képmutató, ugyanolyan jövőtlen, ugyanolyan néma és gyáva.
Az örkényi világ már önmagában zavart keltő és szürreális. Koncentrálni kell ahhoz, hogy mindegyik Pistit megfeleltessem valamivel vagy valakivel. (A megfeleltetés kényszere.) A rendezés a legkisebb segítséget sem adta meg: dolgozzon csak a néző. Persze, ezen az előadáson már azt éreztem mintha túlóráznék.
A színészi játék borzasztóan tetszett. Néhol szándékosan eltúlzott és teátrális, máskor igazán megkapó és mélyről jövő. Lipcsei-Rácz Zsuzsannán és Görgényi Fruzsinán (és a többi színésznőn) ámultam és bámultam. A férfiak játéka (ehhez képest) iskolásnak hatott. Teljesen rendben volt a tánc, az élőzene, a díszlet, a hangulat, szikráztak az ötletek. De a túlórázást imént szinte szó szerint értettem.
A darab több, mint két órás volt. Szünet nélkül. Ez még nem jelentene óriási problémát. Színházról van szó, nem egy Jóbarátok részről a tévében. Mácsai Pál egyszer egy interjúban arról beszélt, hogy egyszerűen rövidebbre kell csinálniuk a színházi darabokat, mert a huszonegyedik századi ember a hagyományos hosszúságú darabok befogadására már nem képes. Egyszerűen fáradt, stresszes, jó esetben munka után megy a színházba. Az előadás első másfél óráját őszintén élveztem, aztán jött a leplezett ásítás, a kínos elkalandozás, a végért könyörgés.
Gondolhatnám, hogy talán csak én voltam túl fáradt, hogy fizikailag nem vagyok abban az állapotban, hogy több, mint két órán keresztül lelkesen figyeljek, agyaljak, kombináljak, értelmezzek. Gondolhatnám, hogy kevés vagyok, hogy esetleg nem vagyok elég képzett stb. Ilyenkor a már-már unatkozó néző körbetekint. Sajnos az én ábrázatomhoz hasonlókat láttam magam körül. Úgy tűnt, mindenki a fáradtsággal, álmossággal küzd, az óráját nézi, vagy legalábbis nem bánná, ha már kint cigarettázva értelmezgethetne a barátaival.
Olyan érzésem volt, mintha Tarr Béla rendezte volna a darabot. Az előadás indokolatlan hosszúságát még megfejelték a néha üres, elhúzott jelenetek, amelyek (sejtésem szerint) szándékosan nyúltak meg ennyire. Mégis úgy éreztem, mintha egy elhibázott kísérletet látnék.
Hatalmas bátorság ma ilyen előadást készíteni, és nem is lenne olyan nagy gond, ha mi, a közönség megtanul(hat)nánk újra hosszan figyelni, elmélyedni, nem mindent készen kapni… De ha ilyen hosszúságú darabról is van szó, nem szabadna elálmosodnom, nem szabadna a végét várnom. Mindenképpen elhibázott a rendezés (is), ha egy órával a vége előtt egyszerűen feladom. Lehetek akármilyen fáradt, egy jó darabot bármeddig elnéznék, bármeddig lekötne.
Az előadás végére persze még megmaradt bennem a kérdés: jól gondolom-e, más is csalódott? Az előadást az általam valaha hallott legvérszegényebb, legerőtlenebb taps zárta. Se vastaps, se fütty.
