Naná, hogy a József Attila Kör balatonszemesi tábora jut eszembe, és a négy- meg ötágyas szobákból származó sok-sok tábori információ, hogy ki az, aki elviselhetetlenül horkol, meg hogy ki költözik át valaki más szobájába. Kerber Balázsról azt hallani, hogy forgolódik alvás közben. De mivel a fent említett irodalmi egyesület gondozásában frissen megjelent első verseskötetének Alszom rendszertelenül a címe, egy másik lakótársa szerint nincs is mit csodálkozni ezen. Balázs az írás mellett versrovatot szerkeszt a FÉLonline-nál, klasszika-filológiát tanult és olasz irodalmat tanul jelenleg, és most van túl egy féléves olaszországi ösztöndíjon. Szemesen még egy Garfield-magazint szorongatott, budapesti beszélgetésünkre viszont már egy Szentkuthy-kötettel érkezik, mivel éppen a huszadik század egyik legeredetibb magyar regényírójának életművét kutatja.
Hogy aludtál?
Jól. Általában nem inspirálnak a saját álmaim, egy dolog viszont érdekes: amikor olyat álmodik az ember, ami egy korábbi álmával létesít kapcsolatot. Amikor egy álomban olyan élményeid vannak, mintha egy dologra emlékeznél vissza, ami már megtörtént veled. Vagy egy régebbi álmodban, vagy egyáltalán nem történt meg. Ez érdekel az álommal kapcsolatban, de a konkrét alvás nem nagyon inspirálja a szövegeimet, inkább ez az állapot érdekel, amikor ébrenlét és álom között van az ember, amikor forgolódik, és nem teljesen éber.
Az álmaidat és az alvás rendszerességét hogyan befolyásolják a dolgok, amiket párhuzamosan csinálsz: a tanulás, az írás, a szerkesztés vagy a kutatás?
Igyekszem bennük rendszert teremteni. Az alvásom maga nem rendszertelen. Az álom rendszertelensége érdekel a versekben, ahogy a világot építi az ember, közben meg játszik a különböző állapotokkal, és ebbe beszivárognak a hétköznapok rendszertelenségei.
Az Alszom rendszertelenül című első köteted versei hány év alatt gyűltek össze?
Ez nagyjából nyolc év anyaga. Folyamatosan szerkesztődött a kötet, rengeteg vers született, de ebből sok kirostálódott az idők folyamán, tehát ez egy lassan keletkező anyag volt. Létezett több változata, mostanában is születtek versek, és hagytam is ki egy-egy szöveget.
A kötetedet lapozgatva látható, hogy mennyire érdekelnek a terek, az utcák, az épületek. Fél évet töltöttél ösztöndíjjal Bolognában, a budapestiek mellett olasz helyszínek is szerepelnek a verseidben, ezek szerint ezek is inspiráltak.
Főleg a fények és az erős hőérzet állapota volt érdekes, hogy a látványt hogyan befolyásolja a napfény és a meleg. Bolognában maguk a színek is erősen inspiráltak, a rikító színű terek, épületek. Van konkrét szövegem is, ami olaszországi élmény alapján készült, de nemcsak mint helyszín inspirált, hanem a filmek is, vagy a hatvanas évekbeli olasz zene.
Ha nem utazol el, akkor teljesen más lett volna a kötet?
Teljesen más azért nem, a szövegek nagy része megvolt előtte is, de néhány szöveg valóban nem olyan lett volna, tehát befolyásolta a verseim hangulatát a kinntartózkodás.
Milyennek látod a magyar és az olasz kultúra, illetve általában a hazai és a kinti élet közötti különbséget?
Az egyetemnek már az elhelyezkedése is más, mint a magyarnak: nem campus van, az egyetem belefolyik az utcába. Az árkádok alatt különböző épületekbe vannak szétosztva a tanszékek. A városok hangulata más, mint a magyar városoknak, sokkal inkább közösségi térként működnek, az emberek szobaként használják az utcát. Míg nálunk a városok arra valók, hogy fizikailag eljussunk egyik helyről a másikba, addig az olaszok fogják a várost, és használják, mint életteret. Sokkal barátságosabb a hangulat. Megismerkedtem olasz írókkal, akik nagyon kíváncsiak ránk. Érdekli őket a magyar irodalom, a múlt század eleji is, Ady és József Attila, de ugyanúgy a modern szerzők, például Esterházy is. Máshogy élnek, más a közérzet, mint Magyarországon, teljesen más ott létezni. Nagyon különbözőnek érzékeltem a két világot. De nyilván alapdolgokban, mentalitásban hasonlítunk, mert mi is európaiak vagyunk.
Bolognán kívül merre jártál?
Voltam a környéken, Reggio Emiliában egy érdekes felolvasóesten, de többször láttam fiatal költők felolvasásait is, ami egy kicsit más élmény volt, mint a magyar – sokkal inkább megkomponált, sokszor van konferanszié, aki viccelődik a szünetekben. Nálunk a beszélgetésen van a hangsúly, az olaszok pedig inkább showt csinálnak az irodalmi estekből, és ezt nem rossz értelemben mondom.
Élményszerűbb egy-egy ilyen est?
Igen, talán egy kicsit performansz-szerűbb, a magyarnál színpadiasabb.
Ki az az Enzo, aki a verseidben szerepel?
Lehet személy és tárgy is. Egy identitáskereső személyiség, a beszélő egyik énje, barátja vagy ismerőse, de lehet akár egy tárgyszerű dolog is. Nincs meghatározva a szövegekben, valamiféle árnyékként van jelen, sok minden lehet, az egyik versben egy üvegajtó, majd előtűnik egy polc mögül, lehet egy atmoszféra megjelenítője, transzponálója, lehet valamilyen hangulatteremtő figura.
Többeknek ajánlasz verset: a K. E. nyilvánvalóan Kukorelly Endre, az M. J. pedig, gondolom, Marno János, de szól egy ajánlás Ottlik Gézának is.
Kukorelly és Marno mind a szövegeikkel hatottak rám, mind a szemináriumaiknak sokat köszönhetek. Mindent náluk tanultam meg az írásról, hogy hogyan kell szövegeket javítani, dolgozni velük. Ottlikot és Az iskola a határont nagyon szeretem, megfog a hangulata. Az emlékezés érdekel a könyvben, kvázi egy emlékezetvilág alakul ki, ami keveredik a regény cselekményével. Számomra nagyon izgalmas, ahogy visszaemlékeznek a gyerekkorukra és a katonaiskolára. Tetszik, ahogy ezek a rétegek egymásra rakódnak a könyvben. Ezen kívül nagyon szeretem Szentkuthy Miklós műveit, ahogy analizálja a körülötte lévő világot, és különböző filozófiákat kever össze.
Lelkesen kutatod Szentkuthy életművét. Akarsz valamit kezdeni vele?
Igen, írtam is egy tanulmányt Szentkuthy és Fellini kapcsolatáról, ez meg is jelent egy amerikai folyóiratban, a Hyperionban. És igen, szeretnék még foglalkozni vele, sok latin és olasz kötődése van, és eleve egy olyan prózavilágot teremtett, ami izgalmas, és eltér attól, amit általában csinálnak a magyar irodalomban. Különleges, sajátos prózavilág ez, sok elmélkedéssel és reflexióval.
A távol-keleti szál honnan jött? Több helyen szerepel a kötetedben Li Taj-po neve is.
Igen, tőle választottam mottókat, és megpróbáltam a fordításokból saját verziót csinálni. Régóta érdekel a régi Kína, a kínai kultúra. Az ötvenes-hatvanas években adtak ki kínai verseket magyar fordításban, később ezeket kezdtem el olvasni, és nagyon megfogott az a világ, amit ábrázolnak. Az is megfogott, hogy teljesen mást írnak, más a nyelvük, a versek vizuálisan is működnek, nem olyanok, mint az európai szövegek. Ezért fel is merült bennem a kérdés, hogy mennyire tudják a fordítások visszaadni az eredetit, és vajon milyenek lehetnek az eredetiek. A fordításokból megpróbáltam az eredetit rekonstruálni, megpróbáltam magamnak megcsinálni ezt a világot a saját szövegeimmel. A kínaiaknál a hangulat is megfog, ahogy mozaikokat raknak össze különböző képekből. A perzsa szövegeket is szeretem, a hullámzásukat, a hasonló mozaikszerűségüket, álomszerűségüket. Vonz a különböző, rendszertelenül működő képek egymásra épülése, amelyek mégis valami rendszert alkotnak.
