Az OSA Archívumban rendezett QR code című kiállítás filmbeillő véletlennek köszönheti létrejöttét. Barcza Gergely birtokába egy olyan családi diakép-sorozat került, amelyet a hetvenes-nyolcvanas években rögzített két gyermek édesapja. A művész a miniatűr képeket egy hatalmas QR-kódba rendezte, ami – kipróbáltuk, működik – az általa összeállított Gyuri és Attila Facebook-oldalra vezeti tovább az érdeklődőt: trabant, az első Nintendo, katonai egyenruha ’87-ből. A több ezer „kockából” felépülő jel mögül nem csak egy családi archívum részletei, de a múlt társadalma is kibontakozik.
Mikor válik a személyes dokumentáció már egyúttal közös emlékezetté? Hol vannak a határok? Barcza Gergellyel a nyomozás menetéről, felelősségről, régi és új archiválásról beszélgettem.
A kiállításon látható több mint kétezer diakép csak egy része a hatalmas gyűjteményednek. Hogyan jutsz ezekhez a felvételekhez? Egyáltalán honnan indult ez a gyűjtögetés?
A válasz egyszerű: spórolni akartam. Tíz éve, amikor elkezdtem fotózással foglalkozni, még diaképeket használtam, tehát szükségem volt nagy mennyiségben olcsó diakeretre. Ezeknek a legtakarékosabb és legegyszerűbb beszerzési módja a használt fotócikk kereskedéseken keresztül történik. Az érdekessége, hogy az ott kapható keretek többségéből a volt tulajdonosaik nem szedték ki a képeket. Változott a technika, eljött a digitális kor, így idővel feleslegessé váltak ezek a diák, túl sok helyet foglaltak otthon, és egyszerűen kidobták őket. Nálam meg csak gyűlt a több ezer diakeret, viszont nem volt szívem kivágni belőlük a képeket.
Így került hozzád a családi archívum is?
Egyik barátom, ismerve a szenvedélyem, egyszer csak beállított négy kartonnyi képpel. Ahogy elkezdtük szétválogatni az anyagot, hamar kiderült, hogy itt részben egy sorozatról van szó. Mind ragasztott üveges diakeret, jellegzetes kézírással a kép felső szélében, ahol adatolni lehetett. Dátum- és helyszínmegadások, az események rögzítve. Elkezdtük ezeket különválogatni a több ezer képből, így fokozatosan kirajzolódott két fiú, Attila és Gyuri gyermekkora – amit apukájuk lenyűgöző precizitással dokumentált. Rengeteg idő és kézi munka lehetett egy ekkora anyagot ilyen pontossággal archiválni, kb. nyolcszáz képről beszélünk.
A kiállítást megelőző kutatómunkád akár egy krimi regénybe is beleillene, hiszen szükséged volt a család beleegyezésére is. Izgalmas a kérdés: miből tudtad kikövetkeztetni, hol keressed őket? Dátum ugyan szerepel, de csak analóg képekről van szó.
Először valóban nehéz ügynek tűnt, hiszen ezek csak diaképek, amik ráadásul általában belső terekben készültek. Volt azonban egyetlen kép, amit az erkélyről fotóztak, itt látszik a város egy részlete. Építész vagyok, valószínűleg bármely építész ki tudta volna következtetni abból a bizonyos részletből, hol kell keresni azt a bizonyos erkélyt. Megtaláltuk a házat, a házmester felismerte a családot és tovább irányított hozzájuk. Onnantól, hogy elkezdtem keresni őket, egy napba telt, hogy a kezemben legyen minden szükséges információ. Ez ijesztő.
Nagyon érdekelt a család története. Vajon élnek-e még, vagy valamilyen családi tragédia folytán váltak meg az achívumtól? Korábban soha nem találkoztam a képen szereplőkkel. Furcsa érzés volt, hogy mégis pontosan tudtam, hogy Attila 1999. június 9-én ballagott, vagy éppen mikor esett ki a gyerekek első foga. A gyerekek, Attila negyvenöt, Gyuri mindjárt negyven éves. Mi lehet ezzel a családdal most, harminc év múlva?
Mit szólt a család a kiállításod ötletéhez és ahhoz, hogy teljesen idegenként egyszer csak megjelentél a múltjuk dokumentumaival?
Amikor találkoztam velük, vittem egy kis dobozzal a diákból. Nem számítottak rá, hogy még valaha találkoznak az anyaggal, az apuka rég minden képet digitalizált. Picit komikus, hiszen bár ők ezt a hatalmas mennyiséget páros lábbal hajították ki az ablakon, úgy tűnik mégsem tudnak szabadulni tőle, a véletlennek köszönhetően visszakerült hozzájuk. De ez még mindig kontrollálható.
Kontrollálható? Feltűnt, hogy amikor szóba került a magánarchívumok készítése, nagyon ráztad a fejed. Te, mint magánember nem dokumentálod az életed?
De, csak nem töltöm fel a Facebookra. Főleg mióta ebbe a projektbe belekezdtem, látom, hogy milyen veszélyei lehetnek annak, ha az ember megosztja az élete dokumentumait másokkal. Pedig itt még diaképekről volt szó, tehát kézzel fogható anyagról, amiről még úgy gondolhatod, tudod kontrollálni, végül kinek a tulajdonába jut. Mégis elképesztő, milyen egyszerűen és pörgősen ment az ügy. Ez ijesztő és nagyon is tanulságos volt számomra.
Pedig, mint művész, éppen azért nyílt lehetőség a kiállításodra, mert valaki egy nap „meggondolatlanul” megvált a személyes dokumentumaitól…
Igen, ezt pontosan tudom, éppen ezért, mint művész így szeretnék tükröt mutatni a társadalomnak. Ma a Facebook világában mindenki lépésről lépésre dokumentálja a saját életét, építgeti a személyes kis archívumát. Ez egy trend. Azonban úgy látom, hogy mindez nem tudatos, az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy később ki és mire használhatja a személyes dokumentumait. Mivel még ha törlöd is a profilod, a képeket ma már nem lehet eltüntetni, az operátornak megmarad az anyag. Tudni kell, hogy felelősséggel jár mindezeket az információkat megosztani, hiszen lehet, hogy harminc év múlva még visszaköszönnek. Kilépni a Facebookról tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy te vagy az egyetlen, aki többet nem férhet hozzá az anyaghoz. Ezért is választottam a QR-kód formátumát a kiállításra.
Ez a családi diasorozat a Facebook-féle dokumentációhoz képest sokkal közösségibb benyomást kelt. Hiszen bár tudjuk, hogy a fotós az apuka volt, a képek az egész családról szólnak. Úgy gondolod, személytelenebb a mai archiválás?
Mindenképpen felületesebbnek találom. A mai képek azért készülnek, hogy feltöltsük őket egy felületre és minél több lájkot kapjunk, nem pedig azért, hogy később a kezünkben tartva nézegessük őket. Eltűnnek a semmiben. Ez átalakítja a fotózási szokásainkat. Ha az utcán sétálva valakiket fényképezni látsz, meg tudod mondani, hogy azt éppen Facebook-célra vagy saját örömükre készítik. A Facebookon személyes, de nem családi archívumok készülnek.
Ha már említetted a fényképezési szokásokat: laikus szemmel úgy tűnik, ezek a diaképek nagyon jó minőségűek. A színek, akár a kompozíció, pedig egy több mint húsz éves technikáról van szó és egy amatőr fotós apukáról. Te ezt hogy látod?
Először is tudni kell, hogy az apuka nagyon szerette a kütyüket. Most is tökéletesen tisztában volt a QR-kód működésével, az algoritmusokkal, tehát ennyiben nem egy „amatőrről” beszélünk. Ami mégis csak érezhető a képeken az a digitális és az analóg világ közti különbség. Egy részről ezek a képek technikailag rosszabb minőségűek: alul-, vagy éppen túlexponáltak, nem megfelelő képet használtak a fényhez. Más részről viszont különlegesebbek, alkalmibbak. Ha manapság valaki analóg gépet vesz a kezébe, nem tud igazán vele bánni, hiszen ahhoz szokott hozzá, hogy végtelen lehetősége van egy kép készítésére. „Valamelyik csak jó lesz”, nem töröljük a képeket, nem kell szelektálnunk, így több gigányi adatmennyiségeket halmozunk fel. Ellenben ha mindössze harminchat lehetőséged van, jobban megkomponálód a képet – megválogatod a pillanatot, amit meg akarsz örökíteni. Majd utána jön még több órányi munka a tekerccsel, felvágni a kockákat, bekeretezni, feliratozni.
Az otthon heverő több ezres diakép-gyűjteményedet hallgatva mindez lenyűgözőnek tűnik. Mi lesz a képek sorsa? Tervben van, hogy a mostanihoz hasonlóan felfedezz más történeteket is?
A diaképek egy óriási anyag, amit ráadásul még tovább is lehet bővíteni, elég egyszerűen. Persze először ömlesztve kapod, és abból kell valami koncepció szerint válogatni. Mindenképpen tervezek egy kiállítást az utazás témájában. Elképesztő mennyiségben készült régebben olyan utazós diakép, amit az autóból az első szélvédőn kifelé fotóztak, tehát csak az utat.
A QR témája azért volt különleges, mert rengeteg erkölcsi kérdést is felvetett bennem. Mit kezdhetek én egy család privát archívumával, aminek a tulajdonjoga ezen az úton rám szállt? Létrehozhatok egy profilt bármelyik közösségi hálón az ő nevükkel és feltölthetem az általuk készített, és róluk szóló képeiket? Jogilag kérdéses, hiszen a fotós még él, tehát a szerzői jog őt illeti. De morális szempontból hol húzódnak meg a határok? Azt gondolom, ezek olyan kérdések, amik ma, a közösségi hálók világában ritkán merülnek fel bennünk, pedig érvényesek.
