Ways of Looking címmel jelent meg Ossian Ward vezető brit kritikus új könyve, melyben a szakzsargont mellőzve magyarázza, hogyan érdemes élvezni a néha idegesítően érthetetlen mai művészetet.
Talán mindannyian éreztük már magunkat kellemetlenül egy kiállításon. Kellemetlenül, mert nem tudtuk, mégis mit kell nézni, mégis mit kellene érteni. Talán mindannyian láttunk már értelmetlennek, vagy éppen erőltettnek ható performanszokat, melyekbe nem ritkán be is akartak vonni minket a művészek. Ha nem sikerül értelmezni a láttottakat, műveletlennek érezzük magunkat, pár ilyen eset után talán fel is adjuk a nemes célkitűzést, hogy kiállításokra járjunk.
A vice.com készített interjút Warddal könyvéről és a kortárs képzőművészet értelmezhetőségének problémáiról. Például arról, mégis mi a művészi abban ha valaki fel-le kapcsolgatja a lámpát egy galériában (mert ez bizony megtörtént, és bizony műalkotás volt).
Ward a könyvében mindenkit arra bíztat, hogy a szakzsargont a lehető legnagyobb mértékben felejtse el, ne a szakszavakra, annak értésére, vagy nem értésére koncentráljon.
Ehelyett sokkal hasznosabb, ha az ember nyitott, kíváncsi, érdeklődő és tisztában van a képességeivel. A könyv fontos célja, hogy felszámolja a kortárs művészet értelmezésével kapcsolatos félelmeinket.
Nem kellene félnünk a mai művészet absztraktságától, véletlenszerűségétől, inkább úgy kell rá tekinteni, mint a kortárs kultúra tükrére. Gyakran idézek Hollywood-i blockbuster filmekből vett példákat, vagy más könnyedebb pop műfajokat, mint referenciapontokat. Gyakrabban használom ezeket a példákat, mint a nagy filozófiai, meg esztétikai elméleteket. Nyilván nem mindenki ugyanolyan képzett, nem mindenkit érdekel még a művészeten belül sem minden.
Ward hangsúlyozza, hogy az ilyen típusú alkotások értelmezése szubjektív, annak is kell lennie. Ha meg akarjuk érteni ezeket az alkotásokat, akkor magunkból kell kimetszenünk bizonyos érzéseket, emlékeket. Az, hogy a befogadás ennyire szubjektív valamilyen módon mindig megkérdőjelezi a kritika műfaját. Ward kritikusként azt mondja, hogy egy jó írásnak egyszerűen csak néhány magyarázatot, néhány vezérfonalat kell felvázolnia az olvasók számára.
A könyvem pontosan arról szól, hogyan jutunk el az ez mi a fene – gondolattól valamivé, amit már le lehet írni.
A Vice riportere olyan alkotásokról kérdezte Wardot, melyek számára nevetségesen értelmetlennek és céltalannak hatottak, mint például Marina Abramovic egyik híres performanszát, melyben Abramovic leült egy székre, a nézők pedig szemben szintén ülve nézhették őt. (Ennyi, nincs tovább, más nem történt.)
Ward szerint az Abramovic-féle performansz ugyannyira szül a nézés és/vagy látás aktusáról, mint ahogyan arról is, hogy mi a művészet és mi nem az. A kritikus azt mondja, hogy a lényeg itt az interakcióban áll. Abban, hogy te magad része vagy a performansznak, nélküled tulajdonképpen nem is működhetne.
Az is része az alkotásnak, hogy te hogyan érzed magad közben. Felteszed magadnak a kérdéseket: meddig kell maradnom, merre kell néznem.
Közben persze szorongsz, mert egy idegen nőt nézel, és egy idegen nő néz téged. Hatással van rád, és pontosan ez is a cél.
Ward hasonló véleményt fogalmazott meg Martin Creed Lights Going On and Off című munkájáról is. Creed a kiállítótérben folyamatosan le és fel kapcsoltatta a lámpákat. (Igen, igen, ez a performansz is ennyiben merült ki.)
Nagyon érdekes Creed példája is. Azt gondolom, hogy ez a munka megmutatja mennyire minimális eszközökkel létre lehet hozni egy műalkotást. Ha értelmeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy a fel és le kapcsolódó lámpáról nekem a heuréka pillanat jut eszembe, amikor a villanykörte felvillan a fejed fölött. Ha belegondolunk, hogy a fények le is kapcsolódnak, sőt újra és újra lekapcsolódnak az már egy jóval melankolikusabb értelmezést is eredményezhet.
Felmerülhet a kérdés továbbá, hogy meddig él vajon a kortárs művészet kifejezés? Meddig használhatjuk ezt egyáltalán, és mikortól mondjuk valamire, hogy kortárs.
Ward szerint ezt a kifejezést hamarosan le fogja váltani egy másik. Sok galéria és akciós ház használja tévesen a kortárs művészet kifejezést az 1950-es évektől. Ward könyvében igyekszik felszámolni ezt a félreértést is. Szerinte az a fajta korszakolás anyagi okokból kedvező néhány galéria számára.
Én azt gondolom, a milleniumtól számítva mondhatjuk azt, hogy kortárs (contemporary) művészet.
Az interjúban Ward néhány tipikus kultúrafogyasztási tendenciára is reagál. A vice riportere a galériákban fotózásról, szelfizésről kérdezte a kritikust. Ward szerint körülbelül annyira hülyeség mobillal fotózni a képeket és szelfiket csinálni, mint ahogy az is, hogy a galériák ezt megtiltják a látogatóknak.
