Írta: Nógrádi Gábor
Mindenkinek vannak titkai. A titkairól normális ember nem beszél. Szerencsére vannak nem normális emberek is. Például a költők. Ők beszélnek a titkaikról, és így kiderül, hogy gyakran nekik is az fáj, ami nekünk. Néha nagyon fáj. „Aha! ‒ gondoljuk. ‒ akkor jogosan fáj nekünk is, ami fáj.” Ettől kicsit könnyebb lesz az életünk. Már ha olvassuk a költők verseit. Meg értjük is. Nem könnyű, mert a költők a titkokat néha úgy elbújtatják a szavak erdejében, hogy ők sem találják meg. Idővel persze minden titkuk kétszer kettő lesz, és tananyag.
Vannak azonban olyan titkok is, amelyekről nem tudunk. Nem tudjuk, hogy vannak. Így aztán nem is titkoljuk, mert nem tudjuk, mit kellene titkolni. Az ilyen titkokat traumának nevezzük. Olyan traumának, amit lenyomunk a tudat alá. Vagyis nem mi nyomjuk le. A trauma nyomja le saját magát, és láthatatlanná válik. Legalábbis számunkra. Mert egy másik ember, egy érzékeny kívülálló, pláne, ha jártas az emberismeretben, egy mozdulatunkból is kiolvassa, hogy mit rejtegetünk. Ha elég hülye, el is mondja nekünk. Mi persze letagadjuk, és egy életre megutáljuk a marháját. Freud meg a többi lélekbúvár minderről sokat írt, de ez nem segít rajtunk. Az elmélet megpróbáltatások és fájdalmak szikláin át válik gyakorlattá, és kevesen vállalják a szenvedést, aminek nyereményeként még nagyobb szenvedés várhat rájuk: szembesülés rejtett titkaikkal.
Nem csak az egyedi személynek, az embernek vannak titkai, hanem egy csoportnak, egy közösségnek, egy nemzetnek is. (Valószínű az emberiség egészének is vannak titkai, de erről ne beszéljünk. Akit ez érdekel, az minden otthoni vágószerszámát zárja banki széfbe, aztán olvassa Nietzschét.)
Ami igazán érdekes: ezek a titkok, mármint a nemzet titkai, ugyanúgy traumatizálódnak, mint egy magánember esetében. És ugyanúgy nem akarunk beszélni róla.
Miért is mondtam el mindezt? Ja, igen.
A Dózsa György féle parasztháborúval foglalkoztam vagy fél évig regényírás ürügyén, és meghökkentett Erdélyi Gabriella tudós dolgozata. Erdélyi Gabriella ugyanis azt írta, hogy Péter Katalin, a kiváló történész szerint 1514 a magyar történelem ki nem beszélt nagy traumája. Most nem mesélem el az egész sztorit, megtalálható a neten, de az tény, hogy a parasztháborúról, a leverését követő évtizedekben alig-alig beszéltek. Tabusították, fogalmaz a tudós tudás. Körülbelül úgy, mint a gyerek éjszakai bepisiléseit, vagy a kamasz magömlését tabusítja a család. Pizsama, lepedő a szennyesbe, és nem beszélünk róla. Már bocsánat, hogy ilyen profán példákat pattintok elő, de erről van személyes emlékem, Dózsáról nincs.
Mit tesz Isten, Semmelweis Ignác történetében is elmerültem, számig ért a… tragédiája, s ugyanerre a tabusított traumára bukkantam. Az anyák megmentőjének szörnyű halála után csak egy-két baráti megemlékezés említette a nevét. Sokan átvették a módszerét, a klórvizes kézmosást, de érdemeit elhallgatták. Évekig még a gyermekágyi lázról meg a szülészetről szóló könyvekben is csak mellékesen említették zseniális honfitársunkat, ha egyáltalán. Halála után húsz évvel jelent meg róla az első életrajz magyarul Bruck Jakab tollából, a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat gondozásában. Életében elhallgatták, félredobták, megalázták, kinevették, aztán legjobb barátai a legjobb indulattal, és a legjobb feleség asszisztenciájával az őrültek házába vitték, és így lehetővé tették, hogy Semmelweis Ignácot az ápolók halálra verjék. Ki a fenének van kedve ilyesmire visszaemlékezni, ugye? Még ha meg is mentett sok-sokezernyi szülő nőt a haláltól. Idő kell, hogy az ember megeméssze a saját szemétségét.
Nálam értőbb, és történelmi vagy társadalmi, kulturális traumákra érzékenyebb kortársaim bizonyára még számos példát idézhetnének a nemzeti titkok elrejtése tárgyában. Én már csak egy korszakot néztem meg kedvrontó kíváncsiságomnak köszönhetően szúrópróba szerűen.
Annak néztem utána, hogy 1949-1956 között hány könyv címe vagy tárgya tartalmazza a következő szavakat a Szabó Ervin Könyvtár katalógusa szerint: Auschwitz. zsidó, láger, deportálás. Gondolom, kutatásom végeredménye kitalálható.
Végezetül már csak egyetlen kérdésem van: vajon ma milyen témákat fojtunk el? Melyik traumát nem tudjuk feldolgozni? Ha ezt megtaláljuk és kimondjuk, már el is indulunk az úton, amelyen megszabadulhatunk a nyomasztó titoktól.
