Hó Márton és a Jégkorszak, Szabó Benedek és a Galaxisok – tökéletes párosítás egy visszafogottabb bulihoz. Már ha valaki direkt valamelyikük kedvéért választotta augusztus huszadikán a tűzijáték helyett az A38-at. Szinte adja magát, hogy együtt játszanak. Előbbi formáció létezéséről egy kicsivel régebb óta tudok, és amikor az utóbbi munkásságával is elkezdtem ismerkedni, rögtön az ugrott be, hogy Szabó Benedek az új Hó Márton. Nem mintha előbbi veteránnak számítana.
Mindenesetre rengeteg a hasonlóság. Mindkettő dallamos zene, fogyasztható fürdőszobai magányhoz, tóparti piknikhez vagy tábortüzes együttléthez. Esetleg egy augusztus 20-i tűzijátékhoz, mert most éppen az fut a háttérben, de ez mellékes. Hó Márton kezd, beköszön a Purgatóriumba, leugrik a Pokolba egy zsemléért, egyszerű szavakat és egyszerű mondatokat ismételget kellemes zenei aláfestéssel és türkizkék törpekrokodilokkal. Aztán jön Szabó Benedek, akinek a szövegei még egyszerűbbek, és még jobban ragaszkodnak a lecsupaszított valósághoz.
De azért mindkét singer-songwriter csavar egyet itt-ott a mondanivalóján, sajátosan közelítve bizonyos kérdésekhez. Hó Márton egy kicsit filozofikus (azt látom mindenhol, hogy a szépek azér’ nem akarnak szépek lenni, mer’ attól tartanak, hogy csúnyán néznek rájuk majd a rondák), Szabó Benedek meg egy kicsit paranoiás (félek, hogy olyan leszek, mint az ismerőseim, vagy már olyan vagyok, vagy soha nem leszek olyan). És mindkettőben megvan a kamaszos romantika iránti nosztalgia, meg az azon túlmutató, húszas vagy akár harmincas (jaj!) éveiben járó fiatalokra jellemző kilátástalan útkeresés és felelőtlen sodródás.
Amolyan megzenésített bölcsészlíra ez, cigi a teraszon, Astoria meg Blaha. A cserediák-lét, a munkanélküli diplomás külföldi kalandjai, Berlin és London. Multicégnél dolgozni lélektelenül, este jól berúgni, reggel másnaposan ébredni. És ugyanúgy nem találni a helyünket a párkapcsolatokban, mint a munkaerőpiacon. A költő nem tud mit kezdeni Annával, Évával, Dórával, Patríciával, Szandrával, Nikolettával, Katával, Laurával. Sem pedig Eszterrel, Gittával, Melindával, Biankával, Imolával, Tamarával, Zitával, Reginával. És ők sem tudnak mit kezdeni a költővel. Minden kölcsönös, mindig ez van.
Viszont túl a generációs útkeresés kilátástalanságán, van ezekben a dalokban valami végtelen békebeliség és vidámság is, erre a kettősségre hivatott utalni például a Szabó Benedek-féle dal- és albumcím, a Kapuzárási piknik. Lazaság és önirónia, és semmi esetre sem siránkozás. Az A38 tetőteraszát azért ez a két produkció együtt sem tölti meg, a hajó orránál is hangosabb a diszkó, meg a tűzijátékot is megcsodálják közben néhányan, de Szabó Benedek utóbbit is csak egy gúnyos kérdéssel intézi el, hogy sosem láttatok még ilyen szépet, ugye? Aztán zenél tovább. És jó teszi.
