Néha azt hallani, hogy keveset olvas a magyar, máskor meg azt, hogy még mindig elég sokat. Kortárs magyar szépirodalmat azonban tényleg keveset. Metrón, buszon, vonaton például sokszor látni az emberek kezében vaskos könyveket, de ezek nagy része nem tartozik a fenti kategóriába. Simon Márton Polaroidok című verseskötete a szerencsés kivételek egyike, a Libri Kiadónak újra és újra ki kell adnia. A sikerben persze komoly része van a slam poetry népszerűségének is: Simon a még mindig újdonságnak számító hibrid műfaj egyik legismertebb művelője. Azé a műfajé, amelyről sokan még ma sem tudnak semmit, akik viszont igen, többségében vagy elkötelezett rajongójává válnak, vagy totálisan elutasító kritikusává. Néhányan azért érdemben is vitatkoznak azon, hogy szüksége van-e a „hagyományos” költészetnek arra a lazaságra, színpadiasságra és rocksztárságra, amit a slam poetry képvisel: elvesz az irodalomtól vagy ad neki valamit, felfrissíti vagy értéktelenné teszi. A vita néha túlmutat a tömeg előtt kapucnis pulcsiban rappelő poéták kontra tíz embernek egy kocsmában verset felolvasó szemüveges bölcsészek szópárbaján. Simon Marcival slam poetryről beszélgettünk, meg a magyar és a japán költészetről.
Második versesköteted, a Polaroidok ritka népszerűségnek örvend, és most első könyved, a Dalok a magasföldszintről is megérte a újrakiadást. Közben érettségi tétel lettél – mennyire inspirál ez, illetve mekkora teher harminc évesen?
Semmiképpen sem teher, inkább nagyon érdekes, néha furcsa, kicsit hihetetlen. Nyilván, ahogy senkinek, nekem sem az járt a fejemben tizenöt évesen, amikor írni kezdtem, hogy harminc éves koromra érettségi tétel akarok lenni. Mivel a Polaroidok „promóciójával” egy-egy estet leszámítva már régóta nem foglalkozom – rajtam ez eleve túlmutat amúgy is – valamelyest olyan, mintha mással történne ez az egész. De legalábbis tényleg nem velem, inkább a kötetemmel. Ez persze biztosan védekezés, eltávolítás, nem tudom, ki-ki vegye annak, aminek szeretné. Ami biztos: a főszereplő abszolút a kötet, ami nekem olyannyira megfelel, hogy ha néha felém tolódna a hangsúly, akkor is igyekszem visszaterelni. Leginkább van a mindennapi életem, és vannak dolgok, amiket ide-oda írok, fellépek, izé, meg van a tény, hogy a második könyvem erre a „jó sorsra” jutott, amihez van ugyan némi közöm, nagyrészt azonban tőlem relatíve függetlenül történik. Bár ettől még baromi boldog vagyok tőle.
Az első köteted még bőven a színpadi sikerek előtt jelent meg, és a másodikat is azelőtt kezdted írni, hogy először felléptél volna egy slam poetry-versenyen. A Polaroidok sikerében szerinted mekkora szerepe volt a slam-nek, illetve az utóbbi években mennyire tudatosan írtál máshogy verset, mint slam-szöveget?
Logikus volt, hogy szétválasszam a kettőt, mondhatni nem akartam az az ember lenni, akinek mindenről ugyanaz a vicc jut az eszébe. Másrészt azt gondolom, hogy a slam eleve nem minden esetben leírható, sokszor veszít az értékéből, ha papírra kerül. Evidens, hogy ami élőszóban ütős, az írásban nem feltétlenül az. A Polaroidok ötlete bő fél évvel a slam előtt jött, az első fellépés körül publikáltam belőlük, a slam poetryről viszont még jó darabig nem tudtam igaziból semmit. Aztán ezek párhuzamos projektek lettek. A könyv sikerében pedig nyilván hatalmas szerepe van a slam-nek: ha heti rendszerességgel több százan látnak téged színpadon, hülyeség lenne azt állítani, hogy ettől bármi független lehet az életedben. Aztán miután ez beindult, lett egy csomó ember is, aki nem ismeri a slam-szövegeimet, talán nem is nagyon foglalkozik a műfajjal, a Polaroidokat viszont megvette.
Hogy éled meg a kötettel és a slam poetryvel kapcsolatos kritikákat?
Alapvetően a Polaroidokra kicsit gyanakvó, de túlnyomó többségében pozitív kritikákat kaptam, bár lehet, hogy akinek nagyon negatív volt a véleménye, egyszerűen csak nem mondta el. A tényleges kritikák közül csak egyetlenegy volt brutálisan lehúzó, bár ő meg mintha egy teljesen másik könyvet olvasott volna. Nekem ez pozitív fogadtatásnak tűnik. A slam poetry-vel az a baj, hogy sok mindennel szembemegy, ami az irodalomban alapvetés, esetleg épp divatos vagy trendi. Van, aki hajlandó ezt megérteni és kezelni, és van, aki nem. Ez mindenkinek szíve joga. Viszont azt érdemes hangsúlyozni, hogy a slam is nagyon sokféle: ha valaki csak a tíz legtöbbet szereplő előadó szövegeit veti össze, rögtön tíz nagyon különböző világgal fog találkozni. A kritikák egy részét mindazonáltal nagyon is jogosnak érzem, és nemcsak elfogadom meg gondolkodom rajtuk, hanem igyekszem tevőlegesen javítani mindenen, amin tudok. Már annyit szajkóztam ezt: nem gondolom, hogy a slam hibátlan és az összes vonatkozásában szuperpozitív, de kétségtelenül van benne rengeteg erő, amire az irodalomnak is szüksége lenne, noha épp másfelé megy. De ez tényleg ízlés kérdése.
Részt vettél szóbeli és írásbeli vitákban is. Szeretnéd még meggyőzni a kortárs irodalmi közeget?
Szerettem volna meggyőzni, csak ezt mondani jóval egyszerűbb, mint csinálni. Závada Peti például évek óta rendszeresen olyan verseket olvas fel slam-eken, amiket folyóiratokban publikál, a slammerség címkéje viszont néha erősebben működik, mint ami ténylegesen elhangzik. Egyszer felolvasott pár Jelenkorban (vagy az Alföldben?) addigra már megjelent verset, ami után egy költő odament hozzá, és mondta neki, hogy ezek a slam-szövegek annyira jók, hogy akár folyóiratban is elmennének. De lehet, hogy ennek a sztorinak sincs más lényege, csak annak a szemléltetése, hogy itt tényleg mindent szabad, még folyóiratba szánt verset felolvasni is, és az lenne a legfontosabb, hogy ezt végre megértsék az írók. Annyi erőfeszítést kell csak tenni, hogy kiállnak a színpadra.
Vagy akár csak elmennek egy ilyen estre.
Igen, már ezzel is tesznek egy lépést, legalább afelé, hogy tisztáznak magukban néhányat az erről keringő elképesztő félreértésekből. De visszatérve az előző kérdésre, már nem érzem, vagy egyre kevésbé érzem küldetésemnek, hogy mindenkit meggyőzzek. Ráadásul ahogy nem értek egyet rengeteg dologban nagyon sok irodalmárral (és nem csak azokkal, akik hol joggal, hol kissé légből kapottan kritizálják a slam-et), úgy nem értek egyet a slammerek mindegyikével sem, sőt elég zavarba ejtő azt látni, hogy „külsősök” kérdés nélkül egy kalap alá vesznek mindannyiunkat. Megnézném, ki venné komolyan az olyan irodalomkritikát, ami a Holmiban megjelent versek alapján marasztalná el mondjuk a Műutat, esetleg a Magyar Napló alapján a 2000-et. A slam legerősebb, érvényes kritikája számomra amúgy sem feltétlenül az, hogy leírja bárki, mi a baj vele, hanem ha kiállna, és megmutatná, hogyan érdemes csinálni. A slam-nek nincs hátországa szakértőkből. Ez egy nagyon gyakorlati, szinte do-or-die dolog.
És nagyon új.
Igen, borzasztóan új, ami önmagában zavarba ejtő. Néhány éve működik csak ilyen hatásfokkal és fordulatszámon, és ki tudja, mi lesz vele. Én nagyon várom azt a fiatal generációt, aki majd jön és elküld minket a picsába. Szeretem azokat az embereket, akikkel körül vagyok véve, nagyon jó szövegírók vannak közöttük, a rutinosak és a kezdők között is, de remélem, lesz majd egy a társaság, aki hátat fordít ennek az egésznek, és csinál egy új magyar slam poetryt.
Hány évtized múlva fog ez bekövetkezni?
Öt-tíz év között tippelem. Meglátjuk. Most már gyakorlatilag az összes nagyvárosban volt vagy van állandó szervezkedés, az alapok megvannak.
Mindannyian más irányból jöttetek, a költészet vagy a zene felől. Te például tagja voltál a Telep Csoportnak, és kamaszkorodban nyilván nem akartál slammer lenni. Most inkább költőként vagy inkább slammerként definiálod magad? Mire fordítasz több energiát?
Fel sem merül bennem, hogy ne lennék költő. Milyen példát mondjak? Kemény István is írt prózát, de attól ő még költő. Most épp a slam köti le több időmet, de később szeretnék ebből a tempóból visszavenni és újabb verseket írni, folyóiratban publikálni, kipróbálni más szövegalkotási technikákat, kitalálni, milyen legyen az új könyv.
A sok fellépés miatt nincs az, mint a turnézó zenekaroknál, hogy megunjátok egymást vagy a rock’n’rollt?
Most már több mint két éve nyomjuk együtt, de még a társaság nagy része egyben van és jóban van. Van persze lemorzsolódás, van, aki kevésbé aktív, de minden csoportnak létezik egy természetes dinamikája, ami alól ez a csoport sem kivétel, de még mindig összetartó és baráti. Vannak nyilván elgondolásbeli különbségek, viták, egyfajta folyamatos szakmai diskurzus, csak bejáratott kritikusok és fórumok híján egyelőre elég speciálisan.
Milyen lesz az új kötet?
A Polaroidokat semmiképp sem szeretném folytatni, nem szeretnék hatvanéves koromig ebből élni. Most írtam tavasszal néhány verset, javítgatom őket, szenvedek velük. Még nem tetszenek, de talán van rá esély, hogy megszeressem őket. Szívesen csinálnék „valami újat”, de túlságosan erőltetni ezt sem akarom. Amennyire érdekel, hogyan lehetne valami őrültséggel fordítani egyet ezen az egészen, annyira nem szeretnék ebből kényszerű programot csinálni.
Közel áll hozzád a japán kultúra. A japán versek hatással voltak a költészetedre?
Igen. Nagy kár érte, hogy nálunk a japán irodalom – pontosabban: szinte minden, ami abból nem haiku-költészet – még mindig kuriózumnak tűnik inkább, mint tájékozódási pontnak, bár ez a maga módján nyilván logikus. Igaz, talán nekem is épp attól tetszik, hogy mennyire más, nem is biztos, hogy mindenestül passzolna ide. Egyébként a kortárs haiku (például a Vihar Judit fordításában megjelent Ban’ja Nacuisi), vagy az általam ismert néhány 20. századi japán költő versei elmondhatatlanul felszabadultabbak és teljesen más dimenziókban léteznek, mint mi itt. De ennek tényleg kétezer évnyi, a miénktől drasztikusan eltérő fejlődés az alapja, aminek a végeredménye nem feltétlenül importálható. Ha szerintem nagyszerű, akkor sem. És nem akarok úgy tenni, mintha bármekkora szakértő lennék: ami hozzáférhető, azt többnyire elolvastam, viszont a nagy egész szempontjából ez maximum a felszín kapargatása. Szóval ezzel még lesz melóm.
Hogy állsz a japán szakkal?
A záróvizsgák kellenek még, meg talán egy általánosan kötelező bármi, amivel elmaradtam, és megvagyok. Nota bene: ez tényleg arra lett elég, hogy tudjam, mennyi mindent nem tudok. Szeretnék a közeljövőben kimenni Japánba, csak kérdés, hogy mikor. Egyelőre van munkám, rendszeresen fellépek, működik az életem, és ezt ráadásul még élvezem is. Plusz ami külön nehéz: azt gondolom a reakciók alapján, hogy egy bizonyos rétegnek, akik legalább részleteiben hasonlóan gondolkodnak, mint én, most kicsit életmentő, amit a slam poetryvel csinálunk. És – ami biztos – nekem, nekünk is az. De mielőtt azt hihetné bárki, hogy meghülyültem, semmi messiáskomplexus vagy váteszkedés nincs ebben: mi rendszeresen kiállhatunk egy színpadra, és ha más nem, elhöröghetjük, hogy a fasz kivan. Az emberek meg eljöhetnek és érezhetik, hogy a hasonló érzéseikkel nincsenek egyedül. Ebben az általam egyébként nagyon (=NAGYON) szeretett, de sírni valóan leromlott állapotú országban, amiben élünk, nem hiszem, hogy ennek a súlya különösebb magyarázatra szorulna. Szeretnék tehát elmenni Japánba, hogy őszinte legyek, alig várom, de közben van valami, amit most nem hagyhatok itt. Aztán majd meglátjuk, ez meddig tart.
