A baj nem a tankönyvekkel van, hanem a köztudattal. Tudomásul kellene venni, hogy a költők, írók köztünk járkálnak, és nem a falon lógnak keretben – mondja Kovács Eszter, magyartanár.
Kísérleti tankönyv, ez áll az új irodalom tankönyvek borítóján. Mit jelenthet? A rádióban egy oktatáspolitikus ki van akadva, hogy kísérleti egereknek akarják használni a gyerekeket: vagy sikerül, vagy nem. Majd kinövik – zárja cinikusan. Utánaolvasok, hátha nem ennyire nyugtalanító a helyzet: egy, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) által tervezett, szerkesztett tankönyvcsaládról van szó, amit bevezetésétől figyelemmel kísérve, a tanárok, tanulók és szülők visszajelzései alapján, folyamatosan fejleszteni kívánnak. Az iskolák maguk választhattak, megrendelik-e az idén megjelent könyveket. Megkérdeztem egy magyartanárt, hogyan döntött és miért:
Én kértem a kísérletit, mert a Mozaikot, amit szerettem használni, ettől a tanévtől már nem lehet sajnos. Ezen amúgy ki vagyok akadva, annyira jók a könyveik és az interaktív anyagaik! Az újakat látatlanban rendeltem.
A neten nézegetem, nem vészes, rosszabbra számítottam. Jók a képek-ábrák, bár a felsőbb évfolyamok illusztrációi mintha fantáziátlan kis felnőtteknek, nem pedig kreatív nagyobb gyerekeknek készültek volna, kevésbé élénkek, helyenként unalmasak. Pozitívum, hogy viszonylag kevés az elmélet, a tudományosság, nagyjából annyi, amennyi az adott korosztálynak indokolt, és még pont nem veszi el a kedvet az irodalomtól. A szómagyarázatok is megfelelőek. Tetszenek a regényrészletek, a „Ráadás” címszó alatt még több található, de mikor ismerősömnek mesélem, hogy jók az ízelítők, nem ért egyet. Szerinte rossz módszer, a gyerekek megelégszenek majd a csipegetéssel, még azt a kevés kötelező olvasmányt sem fogják elolvasni, amit mi „bezzeg a zénidőmben”. Én bízom benne, hogy kedvcsináló, és velem együtt a nagy könyvkiadók marketingesei is így vannak vele, tele a könyvesbolt minifüzetekkel, benne az aktuális bestseller egy-két fejezetével. Viszont sokkal több napjainkban készült írás kellene! Néhány kortárs mű részlete, versek is szerepelnek, de messze nem elég – és hát a minőség!
A művészet iránti érdeklődés az utolsó évtizedektől eltekintve mindig is csaknem kizárólag a kortárs művészet iránti érdeklődést jelentette, nem a régiség felé irányult. Ma a régiség felé irányul. (…) A rendes költő rég meghalt. Illetve elhunyt. (…) Jókait kortársai olvasták, ő aztán beragadt, így maradt, dallamtapadás, ma is Jókait olvassák. Már akik olvasnak. (…) Az ízlés súlyosan alapozódik, ijesztően korán rögzül. (Kukorelly Endre: Li(l)la legyező, Élet és Irodalom, 2007/40, október 5.)
Ha a tanulók nem találkoznak idejekorán jó kortárs alkotásokkal, később már nem lesz „szemük-fülük” rá, nem fogják megérteni saját kulturális közegüket, zajként fogják „hallani” azt. Ennek elkerülésére kevés törekvést látok a tárgyalt tankönyvekben, például Petőfi még mindig hihetetlenül túlreprezentált.
Másik probléma, hogy jelenleg az irodalom tantárgy inkább irodalomtörténet. Magyartanár ismerősöm szerint:
Irodalomórán ember- és életismeretet kellene elsajátítani, mindennapjainkban indirekt módon felhasználható egyéni látásmódot. Ha összeomlik az életem, nem kell felidéznem, hogy Anna Karenina hogyan cselekedett, de a beépült élmények segíthetnek. Alig van rossz megoldás, mivel az ember érzései pontosak. Próbálom rávenni tanítványaimat, hogy érezzenek és merjenek róla beszélni, mert az jó. Az irodalom, az olvasás egy öngyógyító terápia, ingyen pszichológus.
Kukorelly említett esszéjében erről így ír:
Amennyiben a rendszer nem hagy föl a történeti elvvel, és nem elsősorban az élvezetre utazva, megfelelő kortárs szövegeken keresztül vezeti az irodalomhoz a potenciális fogyasztót, a műalkotásokat élvezők száma perceken belül a mérhető alacsonyról a mérhetetlenül alacsonyra áll majd be.
Ráadásul, ebből kiindulva fordítva szükséges haladni az időben, vagyis visszafelé, kortárs műveken át olvasva, mert azokban benne van a tradíció.
A régi az újhoz képest az, ami, az új nélkül legjobb esetben is valami tiszteletreméltó, nem igazán érthető, magában levő, magányos leporolandót szemlélgetsz.
A korszakos sorrendet meg kellene fordítani az oktatásban, a maiakkal, Garaczival, Esterházyval, Téreyvel stb. kezdeni és lassan, érettségiig eljutni a trójai mondakörig, mert addigra a felnőtt fiatalok már élveznék is. Az olvashatóbb művek olvasásra motiválják a gyerekeket: rákattannak, függővé válhatnak. Drog helyett. Hisz amúgy állandóan olvasnak, mindenhol szövegek veszik körül őket is, csak hát nagyon nem mindegy, milyenek. A felelősség szerencsére csak részben a tankönyvek készítőié – akár kísérleteznek, akár nem -, a tanárok látásmódja, ismerete, személyisége döntő fontosságú.
„Ezt nem lehet rőfre mérni, ez költészet. Uraim, ez nem az amerikai slágerlista: jó ez a Byron a 42. helyen, kár, hogy nem lehet rá táncolni. Tépjék ki ezt a lapot! Gyerünk! Tépjék ki! (…) Ez egy csata, ez egy háború, amelyben az Önök szíve eshet áldozatul. Akadémikusok seregei nyomulnak előre, akik kilóra mérik a verseket. Hát mi ebből nem kérünk. Az én osztályom megtanul a saját fejével gondolkodni, megtanulja a saját szájíze szerint ízlelni a szavakat.” (Holt Költők Társasága/ Dead Poets Society, részlet Robin Williams szövegéből)
Kép: MTI Fotó: Vajda János
