Boros Mátyás grafikus installációi igazi kísérletező munka eredményei. Átlépik a határokat, megreformálják a grafikáról alkotott hagyományos elképzeléseinket. Tárgyak függnek a képek előtt, árnyékot is vetnek rá, valójában egy bizonyos szögből a tárgynak bele is kell olvadnia a képbe. Boros Mátyás munkái elképesztően kreatívak. Boros Mátyás pedig egy olyan alkotó, aki beszélni is tud a képeiről. A Private Reality címre keresztelt kiállítása kapcsán beszélgettem vele a Brody Studiosban.
Grafikus vagy, de ezek a képek valahogy nem hagyományos grafikák. Hogyan fogalmaznád meg azt, hogy pontosan mivel és hogyan foglalkozol?
2005-ben végeztem a Képzőn, képgrafika szakon. Grafikusként igyekszem a képgrafikának a kísérletezőbb, progresszív ágát képviselni. Azt gondolom, hogy ezek a technikák és eljárások nagyon tágan használhatók. Sokat kísérletezem, sok esetben át is lépem a határokat. Sok munkám már inkább a plasztika vagy a térinstalláció kategóriájába sorolható. Ha itt körülnézel, látod, hogy vannak direkt nyomatok, amik nem hagyományos értelemben vett dúcokról készültek. A dúc lehet az réz, vagy fa, stb. egy megmunkált hordozó, amiről különféle eljárasokkal a nyomatok készülnek. A direkt nyomatok adott tárgyak közvetlen lenyomatai.
Ez hogy készül például?
Fel kell festékezni egyenletesen a tárgyat. Meg kell találni a megfelelő minőségű papírt, és kézzel vagy valamilyen eszköz segítségével óvatosan lenyomtatni. Ennek a sorozatnak a kiinduló pontja a Pianínó 1:1 című projekt volt. Ez egy nagy grafikai sorozatom, aminek a végleges formája egy térinstalláció. Egy pianinot lapra szereltem, darabjaira szedtem szét, és lenyomatokat készítettem a egyes darabokról, különböző grafikai eljárásokkal. Azt vizsgáltam, hogy a nyomtatás fogalma hogyan változik, hogyan őrződnek meg dolgok. Mindemellett nem elhanyagolandó a tárgy szimbólikája sem. Ugyanez a helyzet a kis haiku-nyomatokkal is. A kiállítás címe Saját valóság. Nagyon fontos volt számomra, hogy olyan tárgyakat válasszak, melyek valamilyen módon közös tárgyak, ahogy az objektív valóság közös.
De ezek konkrét személyes tárgyaid, igaz?
Igen, személyes kötődésem van hozzájuk. Ami még érdekelt ezzel kapcsolatban, hogy valószínűleg mindenki asszociál valamire ezekről a tárgyakról, de nem pont ugyanarra. Van egyfajta közös nevező, nekem is van egy élményem, de neked valószínűleg egy másik személyes élmény jut eszedbe az ollóról például. Ezért is a haiku. Az éppen ilyen-elv. Ahogy a haiku, ezek a képek is leíró jellegűek, és rád van bízva, hogy mit hámozol ki belőle, milyen jelentőséget tulajdonítasz neki. Az utóbbi időben nagyon foglalkoztatnak ezek a bizonyos közös tartalmak, közös jelek, melyek mégis hordozhatnak saját gondolatokat, saját élményeket. Játék a szubjektív-objektív fogalmakkal.
Az Ugróiskolánál is ugyanez volt a célod?
Ezek is lementett elemek a valóságból. Egy lakótelepen fotóztam ezeket az ugróiskolákat, ezek igazi ugróiskolák, amiket gyerekek rajzoltak a betonra. Lefotóztam, felnagyítottam őket. Mindent megőriztem, az ábrák rövidülését is. Ez is olyan általános érvényű jel, amit mindenki ismer, ami mindenkinek jelent valamit. Ráadásul ahogy látod, nem is ugyanolyanok. Máshogy rajzolják őket, nincs két egyforma. Tetszik az is, hogy fordítva vannak egyes számok, ebből is látszik, hogy nagyon pici gyerekek rajzolhatták őket. Egy világszerte ismert – persze kicsit eltérő formában játszott- nagyon régi játék. Az ugróiskola szerintem egy sajátos életmetafora is. Ha megnézed az egyik tízig tart a másik csak nyolcig, máshol vannak a duplázások.
Több munkámban megjelenik és valószínűleg még meg is fog.
A legérdekesebb képek itt talán ezek a háromdimenziós alkotások.
Ezek tulajdonképpen a hagyományos értelemben vett kép fogalmának továbbgondolásai. Ha jó megvilágítást kapnak, akkor a valós tárgyak beleolvadnak a mögöttük lévő azonos színű foltba.
Ilyeneket csinált már valaki? Van egy előkép esetleg?
Persze, a műfaj nem újkeletű, assemblage a neve, de említhetem a ready-made-et is. Mindkettőre a valós 3D-s tárgyak beépítése, illetve használata jellemző.Nem volt konkrét előkép, említhetném Kurt Schwitters, vagy Jim Dine nevét, de hosszan sorolhatnám, azokat akik valós tárgyakat építettek be a munkáikba.
Ezek is személyes tárgyak?
Ezek is személyes tárgyaim, igen. Három életkorból maradtak meg. Ez a ház egy NDK vasútmodell darabja például. Ideális esetben be lehet úgy állítani a fényeket, hogy csak akkor értelmezhető a ház forma, ha nem pont szemből nézed a képet. Tehát ki kell mozdulni a hagyományos befogadói nézőpontból. Ez is hangsúlyos elem a munkáimban. Szeretek interakciókat (jó értelemben) kikényszeríteni. A legjobb, ha a néző észre sem veszi, hogy interakcióba lép az adott művel. Fel sem tűnik neki, hogy mozog a munkák előtt, között.
A háromdimenziós rajzoknál is ez működik igaz?
Igen, ott is be tudod járni a térbeli rajzokat. A térbeli rajzokat diploma után kezdtem el készíteni. Az foglalkoztatott, hogy nagyon könnyed, ösztönös firkákat hogyan lehet főszereplővé tenni. Ez is egy kísérletből indult. Az érdekelt, hogy mi történik ezekkel a rajzokkal, ha térbe teszem őket. Nagyon érdekes egyébként, árnyékuk és saját jelenlétük lesz, ami máris teljesen más minőséget eredményez.
Hogy készülnek ezek?
Viszonylag egyszerű a módszer. Megvan a rajz, drótplasztikát készítek belőle, és ezt bevonom papírral, a papírt aztán lefestem. Azzal is lehet játszani, hogy milyen festéket használok a végén. Maga a technika nem túl bonyolult, inkább a rajz, a firka kiválasztására esik a hangsúly. Ha felnagyítom, rétegekre bontom és térbe helyezem a rajzot, öntudatlanul is átlépem a hagyományos értelemben vett rajz határait. Arra is különös figyelmet fordítok, hogy a témának megfelelő eszközökkel fejezzem ki, amit kommunikálni szeretnék.
Előbb van a téma, és utána keresel formát?
Van valami a fejemben, egy koncepció, aztán inkább egymást alakítják. A lényeg, hogy nem szeretem magam korlátok közé szorítani, nem félek új dolgokkal kísérletezni, hogy megtaláljam azt a formát, ami a leginkább segítségemre van a kommunikációban.
Talán a madaras képek lógnak ki leginkább a sorból…
Ez egy sorozat. A címe, Disputa, ami vitát, hitvitát jelent. Az érdekessége, hogy szintén mindenki által ismert jelekből indulok ki. Az alapok enciklopédikus képek, sziluettek madarakról. Viszont kaptak egy plusz réteget, szájakat. Egy vitahelyzetet látunk, és ha jobban megnézed, nem egymással szemben állnak, nem egymásnak kiabálnak ezek a madarak, hanem össze-vissza. Ez egy mindenki által jól ismert szituáció, amikor konfliktus van, és a résztvevők elbeszélnek egymás mellett, tulajdonképpen nem jön létre semmiféle megegyezés, vagy nézőpontváltozás a felek között. Maga a cím, a vita nem valósul meg.
Hol lesz a következő kiállításod?
A következő kiállítás augusztus 26-án lesz, a Platán Galériában (Andrássy út 32.), és szeptember 12-ig lesz megtekinthető.
Egy nagy méretű installáció lesz látható, amit eddig még kevesen láttak. Gyertek el!
