Nem tudsz vele twitterezni, sem sms-t küldeni. Nem lehet görgetni, lapozni kell. Miért? Mert ez egy könyv. Lane Smith mesekönyvét nem csak kicsiknek ajánljuk.
Mikor nagymamám korosztálya
olyasmiket mond, hogy “bezzeg az én időmben” és “régen minden más volt”, bólogatok. Biztos, hogy így van, eltelt útközben negyven, ötven vagy akár hatvan év is. Sokaknál egy teljes világháború. Mindegyikük végigélte a szocializmust. Ami régen tíz fillér volt az most többszáz vagy ezer forint. Ezek hatalmas változások, természetes, hogy sokszor hivatkoznak rá az idősebbek. Sejtettem, hogy egyszer majd én is ilyeneket fogok mondani, ha már őszbe másul a hajam és elkezdenek az első huncut, majd szikár és sűrű ráncok megjelenni az arcomon, mikor először panaszkodok holmi visszerekre meg derékbántalmakra.
Semmiképp sem 25 évesen.
Pedig a mi korosztályunk már most pontosan ezt csinálja. Ugyanis mi minden történt? Emlékszem, hogy tízéves koromban még telefonkártyát használtam. Nem volt internet. Sok évig, aztán még több évig csak a csigalassú betárcsázós. Felcsöngettem a két utcával arrébb lakó barátnőmhöz, hogy lejön-e játszani. A ház előtt álló bringákból tudtam, ki van éppen ott. Leveleket írtam, igazi tollal igazi papírra. Snapchat helyett papírgalacsinüzeneteket csempésztünk egymásnak. És még valami: könyveket olvastam. Rengeteget.
Nehéz belátni, de ez már valóban egy letűnt, elhomályosodó világ része. Az internet és mobil nélküli világ már elképzelhetetlen. Pedig az egész cirka 13 év alatt robbant be, ami nem sok. De mégis: ez a megfoghatatlan, testetlen öt pálcika a képernyő jobb felső sarkában olyat tett, amit nem hittünk volna: generációs lyukat ütött a nálunk csupán 10-15 évvel fiatalabbakkal.
Lane Smith könyve erre a jelenségre reflektál szeretnivaló humorral és okos egyszerűséggel. A következő generáció, amit gyakorlatilag a 2000 és azután születettekkel lehetne leginkább definiálni, olyan applikációkat ismer és úgy kezeli az okostelefonját, ahogy én talán már sohasem fogom (pedig csak huszonöt vagyok, de mégis végtelenül analógnak érzem magam a mostani tinédzserekkel összehasonlítva). De komolyan, egyre távolabb kerülnek attól, hogy megértsék, mi is az a könyv.
Tényleg nem lehet görgetni, nincsenek rajta appok, nem lehet lájkolni, nem lehet megosztani, nem kell feltölteni. Nem kell hozzá térerő, nem csatlakozik a wifihez. Csak van. Ez egy könyv. Lane Smith alkotása szeretnivaló, a lapokon túlfolyó zsírkrétarajzokkal illusztrálja a kedves párbeszédet, ahol a kis szamár kérdezi a nagy majomtól, hogy mit is kell egy könyvvel csinálni. És hát igen semmit nem kell csinálni. Csak olvasni, tartani, szeretni, hogy megfogható. Amíg még van.
