Maklári Tamás: A Teknős és az álmodozók. Studium Bt., 2014, 355 oldal, 3200 Ft
A negyvenhárom éves, budapesti Maklári Tamás 1998-ban diplomázott a szegedi egyetemen német nyelv és irodalomból. Huszonhat napig oktatott gimnáziumban. Ezután úgy döntött, inkább olyan nyelvkönyvet ír, amelyből rendesen meg lehet tanítani a diákokat a német nyelvre. Évekig figyelte magántanítványainak reakcióit, leste, mi az, ami nehezebben megy nekik, igyekezett kideríteni az okokat. Megírta a Német feladatlexikont, a Lazán németül című sorozatot négy kötetben, a Német nyelvtani ABC-t, valamint a Klímahisztéria és egyéb gyógyítható betegségek, majd az Európa árulása – a hátráló ember című műveit. A Teknős és az álmodozók című iskolaregény alapötletén – ahogy internetes oldalán közli – már gimnazista korában gondolkodott. Gyűltek a jegyzetek, amelyek húsz éven át inspirálták a munka befejezésére. A nyers változatot 2010-ben, egy év alatt komponálta meg, négy év „formai tisztítás” következett, és idén elkészült vele. Ám ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem, így érzi. Az egyik, könyvekkel foglalkozó portál azzal ajánlja a kötetet, hogy bár Ottlik Géza 1959-ben kitette a pontot az Iskola a határon végére, az iskolaregények sora folytatódik, mert változó társadalmunkban az új kérdések új feleleteket követelnek.
Én úgy éreztem, a regényírás Maklárinál
igenis befejezett, kivételes, ünnepélyes gesztus szeretne lenni, nem főpróba, hanem előadás. Élettapasztalat és képzelet elegye a könyv, hangneme keserű, máskor humoros, olykor patetikus. Az első oldalon például az idő „fáradhatatlanul lengő ingája (…) egyszer csak megállt, s a pillanatot az örökkévalóság tartományába száműzte”. Másutt az elbeszélő így jellemzi magát: „Magányos, szélhajtotta ördögszekérré váltam, amely körbe-körbe pörögve tüskéivel szedegette fel az útjába akadóéletillúzió-morzsákat.” Odébb így ábrázol: „A világ egyszerre kitágult előttem, mint egy túlmosott pulóver, és én szabaddá váltam benne, félelmetesen szabaddá.” Valaki „röp-delíriumba” zuhan, az egyik fiúnak „prehisztorikus macskafeje” van, az igazgatóhelyettes, Ardennek Demeter pedig, midőn megpróbálta eltörölni a múlt emlékeit, „olyan megszállott eszelősséggel esett a monostor öreg falainak, hogy gyűlölete már-már transzcendens térfogatba emelkedett.” Azt hiszem, ízlés, indíttatás, hangulat, sok más egyéb függvénye, hogy ez a hang, ez a nyelv megérinti-e az olvasót.
A történetfűzés is föladhatja a leckét.
Az elbeszélőt nem a szülei orientálják ebbe a középiskolába, ő választja ezt az intézményt, mert oda járó ismerősénél meglátja az iskola középkori ízléssel készített oklevelét, és nagyon megtetszik neki. Nyomozni is kezd, ki a grafikus, de eleinte falakba ütközik. Azért tovább próbálkozik. Különös, hogy a diákok egyáltalán nem úgy viselkednek, mint 15-16 évesen szokás, életkorukra csak néha utal a szöveg, például akkor, amikor „a titkárságot mutáló nevetés rázta meg”. Mintha inkább egyetemisták lennének. Azokhoz a történetekhez, amelyek megesnek velük, az alapötletet mintha egy egyetemi hallgatói önkormányzat viselt dolgai adták volna – természetesen a páncélszekrény-rablást és a gyilkosságokat kivéve. A diákok munkaközvetítő vállalkozást alapítanak, Melósvihák néven (erről persze a Meló-Diák név ugrik be), ármánykodnak, s végül egyikük masszív diktatórikus rendszert épít ki. Ügyeskedését érthetetlen módon nem veszi észre a tanári kar zöme, s a diákok is a hatása alá kerülnek.
A Teknősnek nevezett iskolát – ezzel nem árulunk el nagy titkot – a megosztott Magyarország szimbólumaként, állatorvosi lóként ábrázolja a szerző. Bár Karakóziáról van szó, amely „földrajzilag Európán túl, de még Ázsián innen található”, azért a nevek magyarok, vannak szovjet megszállók, a forradalom-ellenforradalom ’61-es, és vannak kivonuló tankok, amelyek után beköszönt a változás, pontosabban – bár ezt inkább talán a mű patetikusságát érzékeltető résznél kellett volna idéznem –
A szabadság meteoritként ütötte át a Teknős páncélját.
Mégis inkább fiktív világ ez, hiszen a rendszerváltás sűrítetten zajlik le. A tanári szobában a pedagógusok tizenöt perc alatt annyi mindent megbeszélnek, mint másutt tizenöt év alatt. Azonnal kiderül, hogy egy, csak egy férfi akad, aki a kezdetektől tisztán látja, miből mi lesz, és miért, de a többiek nem hisznek neki, amikor kimondja a regény legfontosabb megállapítását, miszerint ilyenkor felenged a szar:
A kis csoport elektromos rájaként meredt a szikár férfira, de egyikük se találta a megfelelő szót, mellyel lebéníthatta volna az ünneprontót.
Az élelmesebb diákok bezzeg tudják, mire mennyi só kell: „kitört az identitásláz kora”, „öntudatukra ébredő kipás fiúk csoportja jelent meg a folyosó végén”, „egy lány csadort öltött”, továbbá tenyérjós, levitációs és vudu szakkör is „csalogatta az érdelődőket tagjai közé”. A bakfisok komoly világnézeti diskurzusokat folytatnak, az egyik például – a vallásokról szólva – kifejti:
Nem a vinyetta a lényeg, amit a csodára ragasztotok, hanem a hitetek ereje.
Rövid idő telik csak el, és máris mobiltelefont használnak a szereplők, egy lányt lecsesznek, mert Harry Pottert olvas, az országban pedig kitör a polgárháború. Az iskolában magyargárda-szerű gárda vigyáz a rendre, csíkkal választják el a tanáriban a nemzeti elkötelezettségű és másként gondolkodó pedagógusok territóriumát, aztán beüt a krach, a Melósvihák csődbe megy, a diákdiktátor azonban ezt a végsőkig titkolja a részvényesek előtt. Szóval van elég baj. Szerencsére a rajztanár mellett egy német vendégtanár és a plébános józan, igaz embernek bizonyul. Amikor fény derül a középkori mintájú oklevelek eredetére, látszik, a szerző alaposan utánaolvasott, miből milyen eljárással készítették festékeiket a kódexmásolók, és hogyan dolgoztak. Ami viszont megint zavarba hozott: a regény reflektál önmagára. Az intézményben irodalomtudományi felsőoktatási képzés indul, és az elbeszélőén egyszer csak arra eszmél, hogy jegyzeteit – alkalmasint e regény jegyzeteit – elvették tőle, lemásolták, és aztán órán elemzik, földbe döngölve szegény szerzőt. Kimondottan ellenszenves a dumájuk:
A mai analízisórán megakadályozzuk a szerző ál-valóságának tovább-burjánzását.
Bár a könyv elején ott a világos figyelmeztetés, hogy Karakózia polgárai és képzetei a képzelet szülöttei, „ha másoké nem, a sajátjuké”, azért azon a ponton, amikor az egyik diákszereplő szemrehányást tesz az elbeszélőnek amiatt, hogy ilyen szerencsétlen nevet adott neki a történetben, az olvasó lába alól is elfogy a talaj. A végkifejlet viszont egészen hagyományos, kollektív gyilkosság történik. Nem árulom el, miképpen, olvassa el más is.
Ami még zavart,
de kis megszakításokkal végig: mintha ezt a regényt, miután lezajlott a szerző által is említett formai tisztítás, nem olvasta volna végig alaposan senki más. Erre következtettem abból, hogy benne maradtak ilyen részletek: „szarukeretes szemüvegkerete fölött átnézve”; „Ardennek Demetert kivételével”, és még más sutaságok. Ebből a szempontból ez tényleg mintha nem befejezett, hanem abbahagyott mű lenne.
