Csúsztatásnak tűnhet a cím, hiszen az idei Thealter Fesztivál természetesen a k2 Színház előadásával végződött, csakhogy a Mielőtt az éj leszáll! kilóg a sorból. Nem azért, mert egyetlen uralkodó sem kap benne központi szerepet, hanem azért, mert a k2-esek története összefonódott a Thealterrel, ráadásul a Sziszüphosz és az azt a csöndet nem tudjuk eljátszani is a fiatal színházcsinálók jövőképéről szól – akárcsak a Mielőtt az éj leszáll! A Sziszüphoszban a k2 tagjai még csak harmadévesek, de nemcsak játsszák az előadást, hanem ők maguk írták és rendezték is azt:
előadó-művészeti törvényről kezdenek beszélni és a világot jelentő deszkák kényszerű gyalulásáról, egy ironikus humorral és ötletekkel teli tehetetlenséggel átszőtt időtlen remeklésben, hogy az előadás az egyetlen, államosított kőszínház víziójával el-, egyúttal Sziszüphosz értelmetlennek tűnő erőfeszítésére rájátszva tehesse fel a kérdést: kő-e színház egyáltalán?
Az Aud. Max.-ban, a szegedi bölcsészkar nagyelőadójában bemutatott azt a csöndet nem tudjuk eljátszani ha lehet, még borúlátóbb, hiszen a függetlenség jegyében a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság folyóiratait is szanaszét tépik, majd Paál István elhíresült sorait idézik:
ebben a magyar színházi életben én a magam számára nem látok semmiféle újrakezdési lehetőséget. […] Grotowski alapvetően megváltoztatta az élethez és a színházhoz való viszonyomat. És most, 1994-ben, úgy gondolom, azt is értem már, miért hagyta abba a gyakorlati színházi munkát. Abba kell hagyni, ha már nem tudsz, nem lehet úgy dolgozni, mint egykor. Kiszakadni, kivonulni, mindent itt hagyni.
A Mielőtt az éj leszáll! című Brecht-feldolgozásukból még mindig kiszüremkednek a kétségbeesés hangjai, ahogyan a kórusban énekelt „vár minket a semmi” előtti hatásszünet a Régi Zsinagógában is fájdalmasan hosszú, a kitartás és a befektetett munka azonban mostanra megtérülni látszik, hiszen a k2 Színházat az állandó társulat megalapításáért jelölték a Színikritikusok Díjára.
Ha a k2 Színház sikere nem is teremt mindjárt precedenst,
a Tea for Two workshopok fiatal résztvevőinek szeme előtt minden bizonnyal ott lebegett a példájuk. A Thealter tehát ebben az évben is kiemelt figyelmet fordított az utánpótlásra: az alkotócsoportoknak az Antigoné komplex konfliktusrendszeréből kellett kiindulniuk, de ezt leszámítva mindenki szabad kezet kapott.
A Horváth Csaba vezetésével készült változat tulajdonképpen egyetlen, nagyon egyszerű, ám annál hatásosabb színpadi eszközt használ, hiszen négy Antigonét és négy Iszménét állít színpadra egyidejűleg. Az ötlet erejét nyilvánvalóan az adja, hogy a változatlan célért küzdő Antigonénak négyféle arca, habitusa és kisugárzása lesz, de négyféle lesz a viszonya testvérével, és négyféle Kreónnal is. Egyszerre csak egy páros beszél, de a másik három is játszik: mozdulataik a testvérpár lelki folyamatait illusztrálják, de Antigoné és Iszméné ki nem mondott szavairól és az emberi természetről egyaránt árulkodnak. Alig, hogy megszoknánk ezt a felállást, a párok összekeverednek, és az Iszménék sem a saját Antigonéjukba kapaszkodnak, ahogyan az Antigonék sem a saját Iszménéjüket lökik el maguktól. A jelenetsor pontosan jelzi a testvérpár kapcsolatának hangsúlyeltolódásait, kifejezi Antigoné történetének egyetemességét, a lánycsapat pedig női karrá fejlődik, és az őrületbe kergeti Kreónt.
Hogy egyetlen, következetesen végigvitt koncepció is mennyire jól tud működtetni egy előadást az abból is látszik, hogy a Gemza Péter-Mészáros Tibor irányította csapat legalább három Antigonéra elegendő ötletet zsúfol az előadásába, amitől az nem is tud egységes benyomást kelteni. Ezzel együtt is erőteljes a Teiresziászt újra és újra megvakító Kreón és a teiresziászok száját mozgató leendő jósok jelenete, frappáns, ahogyan a nyakkendő szemkötővé, a szemkötő – utalva a hatalommal járó elvakultságra – koronává, a korona pedig az akasztáshoz használt kötéllé alakul, miközben az előadástól a nyelvi leleményesség sem áll távol:
Jó, király leszek: jó király leszek!
A Neoplanta és az Irtás
külön-külön már közel sem volna ennyire izgalmas, de az Újvidéki Színház és a Forte Társulat pénteki előadásai – ha már a nézőkkel nem is – legalább egymással valamiféle párbeszédbe kezdenek, a Neoplanta ugyanis az újvidéki nemzetiségek közötti, az Irtás pedig az angolok és az írek közötti ellenségeskedés témáját járja körül.
A Neoplanta szuggesztív képein azonnal felismerhető Urbán András kézjegye, az előadás mégis akkor igazán meggyőző, amikor hétköznapi nyelven, módon és stílusban kezdenek el vitázni arról, hogy a magyarok vagy a buzik vannak-e hátrányosabb helyzetben Újvidéken, hogy pofán verik-e azt, aki megszólal magyarul, és hogy miért az a válasz az elvándorlásra, hogy szüljenek több gyereket a nők, amit aztán az euróbankjegyekbe öltözött Mária Terézia teatralitása koronáz meg – a királynő emelte a szabad királyi városok rangjára Újvidéket, és hagyta meg, hogy minden nemzetiség a saját nyelvén is elnevezze a várost.
A Horváth Csaba rendezte Irtás vérbeli fizikai színház: részletgazdag koreográfiára támaszkodó lassú és nyomasztó előadás, ennek ellenére igazán nagy hatást a szimbolikus erővel bíró képeivel gyakorol rám, mint amilyen például az angol apától és ír anyától származó, cumi helyett a skót duda fúvókáját szívó, s a hangszer megszólaltatásával síró csecsemő. Az Irtás legjellemzőbb vonása persze a fóliával szigetelt színpadra kiszórt, tekintélyes mennyiségű tőzeg: a lélegző anyaföld egyre gyengülő szívösszehúzódásaihoz fogható képsort érdekes módon éppen a Thealteren láttam utoljára. A Pass-port projekt második előadásában a folyó megjelenítése, ahogyan a színpadot beborító, sötétszínű vászon alá fújt levegő hullámokat kelt, legalább ennyire megrendítő. Hogy, hogy nem, a Pass-port Segedin/Szegedet is Urbán András rendezte.
