Herbert Anikó képei, Ayhan Gökhan, Izsó Zita, Magolcsay Nagy Gábor, Ughy Szabina, Simon Márton és Szabó Imola Julianna versei referálnak Budapestre augusztus 5-én kedden este a Galéria IX-ben.
Különböző anyagokból: képekből s szavakból formálódik majd e különös performansz. Herbert Anikó képei és a versek együtt alkotnak majd egy óriási Budapest-képet. Identitás, magyarság, közösség egyéni és kollektív képei, melynek valamilyen módon mindannyian részesei vagyunk.
Az I love Budapest projekt azzal a sajátosan budapesti életérzéssel szembesít minket, amelyben ugyan megfogalmazódik az elvágyódás, a jobb lét iránti vágy, ezt azonban mégis elnyomja a városhoz való erős kötődésünk, az ide tartozásunk.
– írja Kocsis Katica, újságíró.
Herbert Anikó képei vegyes technikával készülnek, a képek eredete mindig egy fotó, egy selfie, melyre később rakódnak más festékanyagok. Kocsis Katica szerint:
A kereten megjelenő piros vonalak egy kihajtogatott dobozt rajzolnak ki, melynek a mélyébe látunk, de ezekből a vonalakból asszociálhatunk a televízió képernyőjére is, ami így a fogyasztói társadalommal kapcsolatos kérdésekkel is szembesíti a befogadót és egyben a magaskultúra termékét állítja a kommersz tartalom helyébe, finoman ráirányítva ezzel a figyelmet a helyes fogyasztásra. Akárhogy is legyen, minden vonal a keret mögötti képre fókuszál, ami a projekt tulajdonképpeni esszenciája. E központi résznél kerül elő koncentráltabban a projekt személyes-vallomásos jellege is: a különféle technikákkal megdolgozott képek kiindulópontja egy fotó, mely magát az alkotót ábrázolja, egy egészen kifordított perspektívából: a selfie-kultúrába is illeszthető “önarcképen” tulajdonképpen nem is látunk mást, csak azt, amint az alak szoknyáját fújdogálja a pesti szellő, miközben két lába egymás mellett, határozottan áll a talajon. Habár az alakból alig látszik valami, jelenléte a képen mégis rendkívül erős: a kimerevített pillanatban ő maga az itt és most. És ugyan konkrétan nem meghatározható helyszínen áll, csupán az aszfalt szürkesége segít a tájékozódásban, mégis tudjuk, hogy ez maga Budapest, a folyton nyüzsgő.
A képek mellett elhangzó versek az egyes költők sajátos Budapest-képét mutatja meg, de tematizálja majd a menni akarást is. Ahogyan magyarságunkat is állandóan meghatározza az elvágyódás gondolata, majd a honvágyé, mely visszavezet, visszavezethet.
A Duna: negyven fesztávnyi távolság. Puhára izzadt beton, levélárnyak
és egy szürkére repedt szárny. A kivágott fák árnyéka: Pest.
Híd a szájban, hajók a holdon. Apám emléke megkopott műholdkép,
az albérlet ablakába gyűröm. – Szabó Imola Julianna
Az esemény 2014. augusztus 5-én, 19 órától kezdődik majd, videóinstallációkkal és rozé fröccsel.
