+ Fotó

A társadalom tévedésben van – interjú Claire Martin fotográfussal

A társadalom tévedésben van - interjú Claire Martin fotográfussal

A férfiak által létrehozott képi világhoz vagyunk szokva. Ez jelenti a mércét. Ezért kell harcolni az elismerésért a nőknek.

Az egyik oka annak, hogy a nők nehezebben tudnak elismerést kivívni maguknak a fotográfiában, az, hogy a “puhább” történetek nem rendelkeznek általános elismertséggel.

Július 22-én és 23-án a Magnum Photos világhírű fotográsfusnője, Inge Morath munkáit bemutató kamiontárlattal várták a látogatókat a Capa Központ Nagymező utcai épülete előtt. Danube Revisited – The Inge Morath Truck Project keretein belül nyolc Inge Morath-díjas fotográfusnő európai turnéra indult, hogy a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig húzódó Dunamenti városokban állítsák ki a legendás művésznőnek a térség életét dokumentáló képeit – hogy ezzel életben tartsák örökségét és segítsenek a fotóknak „hazatalálni”.  Az eseményről a múlt héten egy riportban számoltunk be, most pedig egy beszélgetést közlünk a Budapesten járt nyolc díjazott egyikével, Claire Martinnal.

Kérlek, mondj magadról néhány szót!

A nevem Claire Martin, egyike vagyok a projektben részt vevő nyolc fotográfusnak. Mindannyian elnyertük az Inge Morath nevével fémjelzett díjat, és ez a projekt egy módja annak, hogy köszönetet mondjunk a díjért, amely segített előrelendíteni a karrierünket.

Eddig mik a benyomásaid a turnéről? Hogyan fogadtak benneteket a különböző állomásokon?

Nagyon különböző fogadtatásban volt részünk az egyes megállókon, de számítottunk erre, és reméltük is, hogy így lesz. Nagyobb városokban és kisebb településeken is meg akartunk fordulni, így nagyon vegyes útiterv alakult ki, és a különböző helyeken a közönség is egészen más összetételű volt. A nagyobb városokban eseményeket szerveztek a turné köré, rengeteg emberrel, a kisebb városkákban pedig inkább betévedő járókelők nézték meg a kiállítást, akiknek felkeltette az érdeklődését a központi helyen parkoló kamion.

Az egyik kisvárosban volt egy nagyon jó élményünk. Egy idős hölgy elsétált a kamion mellett, és meglátta az “Inge Morath”-feliratot. Odajött, és azt mondta: Inge Morath egyszer lefényképezett engem! És meg is találtuk a képét a Donau című albumban.

Ez egy különleges pillanat volt, amely pontosan arról szólt, amit el szeretnénk érni.DSC_0024

Ti magatok is készítetek képeket a turné helyszínein?

Igen, ez lenne a lényeg. Folytatjuk Inge Morath küldetését, ugyanis az ő munkája sajnos befejezetlen maradt. Újrafényképezünk bizonyos dolgokat, és megpróbáljuk az örökségét kortárs kontextusba helyezni.

Ezeket a képeket kiállítjátok majd?

Az egyik fő támogatónk a Foundation Telephonica, amely egy spanyol telekommunikációs cég. Van egy gyönyörű kulturális terük, egy lenyűgöző galériájuk Madridban, ahol 2015-ben helyet biztosítanak számunkra egy kiállításhoz.  Szóval jövőre az összes munkánkat összegyűjtjük, és kiállítjuk Inge Morath fotóival és a turné során megismert helyi fotósok képeivel együtt. Ezért kérjük a helyi fotósokat, hogy csatlakozzanak hozzánk: a térséget a saját hangján is meg akarjuk szólaltatni, nem csak a mi benyomásainkon keresztül akarjuk bemutatni.

Ezek szerint valóban egy hosszútávú, jól megszervezett projektről van szó!

Igen, két teljes évet töltöttünk a szervezéssel.

Mit gondolsz, egy női fotográfusnak nehezebb érvényesülnie, többet kell harcolnia az elismertségért, mint egy férfi fotósnak?

Szerintem a többiek is egyetértenek velem abban, hogy a fotózás nagyon nehéz munka, és bárki, aki kiváló akar lenni, keményen kell, hogy dolgozzon. Ugyanakkor egyikünk sem engedte soha, hogy a nemünk meggátoljon abban, amit csinálni akarunk. Ha statisztikában gondolkodunk, láthatjuk, hogy a fotográfia felső rétegeiben is alulreprezentáltak a nők, kb. 10%-át teszik ki a legsikeresebb fotósoknak, éppen úgy, mint más szakmákban. Ez egyértelműen arra utal, hogy a nők nehezebb helyzetben vannak. Ez a kérdés azonban nagyon messzire nyúlik vissza, a nők kulturális szerepével kapcsolatos problémákkal van összefüsségben, és minden szakma vezetői pozícióira vonatkozik.

Voltak, vannak példaképeid a női fotósok között?

Ez egy nagyon érdekes dolog. Mivel a projektben résztvevők között a legfrissebb díjazottak egyike vagyok (2010-ben kaptam meg a díjat), a korábbi díjazottak voltak a példaképeim, vagyis azokra a lányokra néztem fel, akikkel most együtt utazom a turnén. Ami, Jessica, Olivia, és a többiek… Ők voltak számomra “a” női fotográfusok, amikor én még csak kezdő voltam.

Azok inspiráltak, akikkel most együtt dolgozhatok.

És persze ott vannak még a fotótörténet híres, nagy alakjai, mint Diane Arbus, vagy Mary Allen Mark.

Egy kamionnyi fotográfusnő érkezett Budapestre

Szerinted a nők rendelkeznek valamilyen különleges érzékenységgel, ami a férfiakban nincs meg? Például az anyai ösztöneik miatt. Van ennek szerepe a fotográfiában?

Igen, de ez egy kétoldalú dolog. A nők is tudnak olyan kemények lenni, mint a férfiak, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. De az egyik oka annak, hogy a nők nehezebben tudnak elismerést kivívni maguknak a fotográfiában, az, hogy a “puhább” történetek nem rendelkeznek általános elismertséggel. Egy férfiak által uralt iparról beszélünk, férfiak által létrehozott képi világhoz vagyunk szokva. Ez jelenti a mércét. Ezért kell harcolni az elismerésért azoknak a nőknek, akik másféle történeteket szeretnének elmondani. Előre kell törnünk. Csinálni kell. Szerintem minket ez tart össze, hogy ebben hiszünk. Ebben hasonlítunk. Ha akarunk valamit, akkor megcsináljuk. És nem aggaszt bennünket, ha azt hiszik, nem tudjuk megcsinálni, mert szerintünk meg tudjuk.

Most éppen dolgozol valamilyen személyes projekten?

Az eddigi munkám során a kirekesztett közösségekre koncentráltam, főleg a fejlett országokban élőkre. Ez egy folyamatosan jelenlévő téma nálam. Ennek részeként foglalkoztam a stigmatizációval is. A megbélyegzés egy kulturálisan beágyazott jelenség, amelyet a fotográfia mint kommunikációs eszköz képes idővel megváltoztatni. Az egyik legutóbbi fotóesszém egy meleg közösségről, a Radical Faeries-ről szólt. Ők egy melegközpontú spirituális közösség. Számomra ez egy olyan terület, ahol látok esélyt a változásra.

A társadalom egyszerűen tévedésben van, és a kultúra változásával a megbélyegzett közösségeket fel lehet szabadítani. A stigma lebontásában látom a fotográfia erejét.

A magyarországi roma közösségek biztosan érdekelnének!

Szlovákiában volt lehetőségem romákat fotózni, gyönyörű képeim lettek. Valóban ők a legegyértelműbben kirekesztett közösség ebben a térségben. A kulturális változáshoz nagyon sok idő kell, de úgy érzem, a fotográfiában rejlenek lehetőségek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top