Humorról és vallásról nem szokás egy lapon beszélni, pedig nagyon jól megférnek együtt. Laár Andrást, a L’art pour l’art Társulat egyik alapító tagját kérdeztem.
Generációk nőttek fel rajta, és még mindig sikeres a L’art pour l’art Társulat. Hogyan működik ma Magyarországon az abszurd humor?
Nagyon jól, ha teljesen a saját szempontomból nézem és nem akarok elvonatkoztatni. Azt érzékelem, hogy bárhova megyünk, telt ház van. Kicsi és nagy helyekre egyaránt kapunk meghívást, nagy hely alatt például a Győri Nemzetit értem, vagy a kecskeméti Katona József Színházat. Elhívtak minket a Velencei-tóhoz egy most létesült szabadidőparkba, oda is dupla annyian jöttek, mint amennyi szék volt.
Az embereknek kell ez a fajta humor és szerintem ugyanazért kell nekik, mint nekem, a szükséglet mindkét oldalon megvan. Régen megbolondultam volna, ha nem röhöghetek az egészen. A kesernyés politikai kiszólásokon én nem tudok nevetni, a legolcsóbb, szellemtelen gusztustalankodáson, meg a csasztuskákon sem. Azon tudok nevetni, ami meglep. Az abszurd humorban ez a jó, olyan asszociációs szálon halad a jelenet, amelyikre nem vagyunk felkészülve és ezért vicces. Nem is lehet megfejteni, nincs recept arra, hogyan kell, mert ez egy tudatállapot. Ha távolról nézzük a létezést, az megmutatja abszurd, humoros arcát. Közelről, amikor nagyon benne vagyunk, nyomaszt minket és konkrétnak érezzük, nem tudunk kilátni belőle és nem tudunk rajta nevetni. Az embernek szüksége van a távolodásra, mert Magyarországon a közélet nagyon sok területe annyira igazságtalan, hogy ha letüdőzi, beledöglik. De ha tudatilag szabad marad, akkor nem fog, az egész élet és halál csak tudat kérdése. Szükséglete az embereknek, hogy kiszabaduljanak a körülmények gonosz fogságából.
Ez a fajta lényeglátás a közös pont a buddhizmussal is?
Bennem igen. Nem szeretném a buddhizmust teljes mértékben azonosítani az abszurd humorral, de elsősorban azért nem, mert a Társulat többi tagja magas szinten műveli az abszurd humort, de a buddhizmussal ők nem foglalkoznak. Ezek szerint buddhizmus nélkül is tökéletesen jól lehet abszurdot csinálni. Nekem személy szerint viszont nagyon bejött mindkét oldal egyszerre. A buddhizmus ad egy olyan szempontot, amely nélkül nagyon elveszett ember lennék. Ugyanannyira, mint mindenki, aki elveszett. A Tan szempontjából azonban rá lehet jönni arra, hogy minden egyes tapasztalás a tudat függvényében történik. Igaz, hogy van egy látszólagos sorrendcsere, úgy tűnik, mintha a jelenség határozná meg a tudatot, de valójában a tudat határozza meg a jelenséget. Mivel a tudat nem tud arról, hogy ő csinálja, úgy kapja meg a jelenséget, mint amire nem számít. Véletlennek tűnő jelenségek sorozata bombázza az embert és nem érzi, hogy hol van az akció amivel magának megteremtette ezt a sorozatot. Pedig ő volt az okozó, ki lehet mutatni egy rávezetéses technológiával, hogy az ember mennyire önmaga csinálja a dolgokat, és nem pedig fordítva. A lényeg az, hogy a buddhizmus kiválóan alkalmas szellemi alap, hogy ezt felismerjük. Az abszurd humor esetében pedig egy másik oldalról, a közvetlen tapasztalás oldaláról, a „poén által eltávolított tudattal” tudunk a jelenségek között létezni. Eleve azáltal, hogy poénra van állítva az agy, már olyan szempont birtokában vagyunk, ahonnan a dolgok automatikusan mutatják a vicces arcukat. Nem kell ehhez buddhistának lenni, de nem árt.
Akkor ez fordítva is működik.
Azért, mert a buddhizmus zen-buddhizmus ágán belül van egy olyan gyakorlat, amit koannak hívnak. A mester mond pár szót, egy titokzatos versikét, amit a tanítványnak meg kell fejtenie. De sokszor olyan képtelenség hangzik el, hogy a helyes válasz az, ha a hallgató felnevet. A nevetésben mutatkozik meg a dolog lényege. A tudat szabadságának megszerzése többféle módon lehetséges, és az egyik út ez a fajta buddhizmus által is használt humor, az abszurditás felmutatása.
Önnél melyik volt előbb?
Buddhizmussal csak 29-30 éves korom körül találkoztam. Már 17 éves koromban is írtam abszurd verseket, ezekből még most is előadok néha. Van egy L’art pour l’art-os szerepem, a Költő, aki hozzászól, mond pár verset az aktuális est témájához kapcsolódóan. A figura már tizenéves koromban bontogatta a szárnyait, az ilyen humorra való fogékonyság nagyon korán jött. Sőt, a hajlam még korábban megmutatkozott. Az általános iskolában az osztályfőnököm mindig azt mondta, hogy „Andriska, ne bohóckodj, tudd meg, bohóckodásból nem lehet megélni.” Volt egy olyan időszak, amikor gyakran elkéstem az iskolából. Édesanyám beküldött a fürdőszobába negyed nyolckor, hogy öltözzek, mosakodjak, háromnegyed nyolc előtt öt perccel még ugyanúgy ott álltam a tükör előtt pizsamában, mert öltözködés és mosdás helyett pofákat vágtam. Magamat röhögtettem fél órán keresztül. A grimaszkészletem egy része akkor már kialakult, azon röhögtem legjobban, hogy milyen pofákat vágok. A humor és a buddhizmus közül a humor a korábbi. Az más kérdés, hogy két élettel ezelőtt buddhista szerzetes voltam…
…és ki tudja, hogy azelőtt mi volt.
Az embernek valóban nincs eleje meg vége. Kis tudatossági szakaszokat élünk, amikor életeket élünk. Elkezdődik, véget ér, de a halál utáni állapotban is megmarad a tudatosság. Az ember tapasztal akkor is, például azt, hogy halott. Nem könnyű tudás ez, a buddhizmus erre is jó, nem árt felkészülni arra, hogy hogyan lesz akkor. Az igazi állapotunk az, hogy vándorlunk testről testre, nem szabad nagyon ragaszkodni. Viszont a szempont ahonnan figyelünk eléggé konstans. Azt a szempontot érdemes megnézni amely mögött a kíváncsiság lakozik, amely figyel. Ez a figyelem vagyunk mi leginkább. A buddhizmust mindenkinek szeretettel ajánlom, nem térítő vallás, én sem szeretnék senkit megtéríteni. Jó vele foglalkozni, ha az ember tudja, hogy van mentség, nem kell az összes marhaságot olyan direktben letüdőzni, mint ahogy azt mások igyekeznek elhitetni velünk. Az ember szépen ránéz a dolgokra, látja, hogy minden rendben van, óriási rendben van. Minden okkal van úgy, ezért jól van, még a kibillentség is jól van. A következő lépés, hogy az ember elneveti magát, tehát a könnyűség állapotába kerül, onnan ha bármit nézünk, az vicces, aranyos, kedves, és szép. Annyi mérgezés van, ha nem tanuljuk meg a mérgeket elixírré alakítani, akkor azok ártó módon hatnak ránk. De ha megtanuljuk, akkor nem befolyásolnak. Bármi történik, egyből nézhetjük úgy, hogy mit tanulhatunk belőle. Attól a pillanattól kezdve, hogy tananyag, már nem veszély.
Hasonló dolgokról szól 2012-ben megjelent „Kiderülés” című könyve, mindig látok belőle idézeteket.
Azért írtam, hogy könnyebb legyen másnak is, nekem sokáig nehéz volt. Ha az ember „kiderül”, ha kiderülnek számára a dolgok, akkor lesz benne derű is. A könyv gyakorlatilag egy szellemi önéletrajz.
Soha nem jutott eszébe, hogy elmenjen innen?
Hova? Minden ország vacak és nagyon jó a maga módján. Magyarország is nagyon jó a maga módján, csak a „maga módja” nem mindenki számára könnyen lenyelhető. Nagyon sok szenvedő ember van, mesterségesen rombolt körülményrendszerben. Nem arról van szó, hogy hülyék a magyarok, hanem nagyon régóta szándékosan tartják őket rossz helyzetben. De ettől még nem kell tönkre menni, csak mert minden vacak kívül. Sőt, ez sem igaz, mert a vacakság és a jóság mindig teljesen egyensúlyban van. Ebben azért vagyok teljesen biztos, mert ha beleéljük magunkat, hogy a középkorban egy földesúrnak joga volt levágni egy jobbágyot, engem valószínűleg bármikor levághattak volna. Vagy gondolhatnánk az inkvizícióra, bárkit aki kicsit is gondolkodott, azt máglyán azonnal megégették. Gondolkodó típus voltam régen is, valószínűleg megégettek volna. Most viszont nem vágnak le karddal az utcán és nem égetnek meg máglyán. Mennyivel könnyebb, nem? Nincs lepra, kolera, tífusz, nincs akkora gyermekhalandóság, nem kell háborúba menni. Elmúltam ötven éves, és nem kellett háborúban élnem. Régen nem volt szokás megöregedni, mert háborúban, betegségben korán meghaltak az emberek. Szerencsére nem kötelező tévét nézni sem, tönkreteszi a tudatot. Bosszankodnak, ha emelik a cigi meg az alkohol árát, de miért is kéne alkoholt inni? Az emberi szervezet nagyon jól megvan nélküle, nem attól működik, meg nem is a cigarettától. Vannak dolgok, amikhez nem jutunk hozzá, mert drágább, elérhetetlen, de valójában nem is kell. Vegyük az autó kérdését például, sokmilliós autók járnak az utakon Budapesten. A kis tizenöt éves kocsimmal is ugyanoda el lehet jutni, de nincs autóhitelem, amit tizenévig fizetek, végül háromszoros árat. Ha az ember a szükségletei szerint él, és képes elválasztani a szükségletet az igénytől, akkor rájön arra, hogy a 35 milliós kocsi igény, nem pedig szükséglet, és ezáltal minden sokkal bonyodalom-mentesebb. Közben rendelkezésünkre állnak sokezer éves tudások, amelyek sokkal érdekesebbek, mint egy tévéműsor.
Csak ezek csendesebb dolgok, hűhó nélkül.
Igen, de emberek csapják a hűhót, nem véletlen. Nem kell odamenni, ahova az orrunknál fogva vezetnének. Ha a boldogság forrását nézzük, az eleve benne van az emberben. Ha nincsenek téveszméi, és ezek által felkorbácsolt vágyai, akkor érzi, hogy jó minden. Nézzük meg a férfi-nő kapcsolatot, amit túlragozunk, a szenvedések táptalajává tesszük. Elterjedt a téveszme, hogy a másik a tulajdonom, ez abszurdum, nem létezik. Nekiállnak féltékenykedni, pedig nincs mire, mert valótlan az alaptétel, hogy a szerelmem a tulajdonom. Ha felismerjük, hogy nem lehet egymást kisajátítani, abban a pillanatban megszűnik a féltékenységi gyilkosság fogalma. Ugyanez igaz az összes többi dologra az életben. Százszor könnyebben tudnánk élni, ha ezek az alapvető téveszmék nem lennének a fejünkben. Mert nekünk igazából nagyon jó, például kapunk levegőt, nem vagyunk megfulladva, és ez tényleg nagyon fontos, tehát ennek már eleve lehet örülni. Aztán gondolhatunk bármire, szabad. Inkább gondolok valami kellemesre, és ez döntés kérdése. Ha gyűlölettel gondolok valakire, az nekem sem jó, se a másiknak, jobb mindkettőnknek, ha szeretet van köztünk.
