A regény szerzője J. Dicker (fotó: Jeremy Spierer)
Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben – fordította: Boros Krisztina – Göncöl Kiadó, 2014 – 680 oldal, puha kötés – ISBN: 9639183841
Már több kiadó is rosszallását fejezte ki, hogy az egyébként korrekt könyvcímeket fikázni bátorkodom. Nem tehetek róla, Az igazság a Harry Quebert ügyben című majd’ hétszáz oldalas regénynek sikerkönyvnek kellene lennie Magyarországon! Arra, hogy mégsem ettől hangos a magyar kulturális élet frankofón része, csak egyetlen magyarázatot tudok: nehéz nekiállni egy majd’ hétszáz oldalas regénynek, ha…
Az igazság… – magyar nyelvterületen talán nincs ennél lejáratottabb fogalom (függetlenül attól, hogy a regény főhőse Marcus Goldman, a fiatal és sikeres amerikai író tényleg azt keresi). A cím második felére nem is térnék ki, hiszen abban valami ismeretlen, kimondhatatlan név szerepel. Jó-jó, tudom, hogy egy ilyen nemzetközileg is sikeres könyv esetében nem feltétlenül a magyar kiadó dönt, de akkor is!
Ez a regény tényleg elképesztően jó; ha sztereotip gondolkodásomat akarnám csillogtatni, azt mondanám, benne van a fiatalos bátorság (a szerző 1985-ben született), a francia könnyedség és a németes alaposság. Ráadásul az Egyesült Államokban, New Yorkban és New Hampshire-ben játszódik, ami jó lehetőséget ad arra, hogy Dicker kívülállóként pontos – az ellentmondásokat is feltáró – képet vázoljon az amerikai kulturális életről. A szenzációéhségről és annak működtetőiről.
A regény maga – bár végig érthető és követhető – úgy meg van csavarva, hogy a gordiuszi csomó ehhez képest egyszerű, mint egy kalapács nyele. A regény különböző rétegeinek – egymást átjáró síkjainak – bemutatása is túlterjedne egy monitorra szánt kritika keretein. Egyrészt keresünk egy gyilkost, aki 1975 augusztusában megölt és elásott egy tizenöt éves lányt, akinek a teteme 2008-ban került elő a címszereplő kertjéből. Másrészt végigkövetjük, miként lábal ki az író-főhős-mesélő az első nagy siker okozta alkotói válságból. Harmadrészt a szintén író címszereplővel folytatott, a regényben leírt beszélgetésekből megtudjuk a „sikerkönyv receptjét”… és nem mellesleg ellenőrizhetjük, hogy Joël Dicker mennyit tart be az olvasóval megosztott harmincegy szabályból.
Olvasás közben megismerhetjük a pénz-mozgatta amerikai könyvkiadás kegyetlennek látszó, mifelénk szerencsére – álnaiv reménnyel, önmagamat becsapva állítom – ismeretlen szabályait is. (434.oldal)
…a könyvkiadás, a nyomdászat nemes mesterségéből mára a XXI. század kapitalista tébolyává züllött, a könyvet végső soron azért írják, hogy eladják, ehhez viszont beszédtémává kell válnia, beszédtéma pedig akkor lesz, ha teret nyer magának, méghozzá erővel, mert különben mások foglalják el…
Edward Hopper: Portrait of Orleans, 1950
A regényben kibontakozik a New Hampshire-i kisvárosi élet, ami szöges ellentétben áll New York forgatagával, s bár első látásra sokkal élhetőbb, mégis olyan feszültségeket, ellentmondásokat és titkokat hordoz, melyek meg- és felfejtése nem csak elemi szükséglete a főhősnek, de életveszélyes vállalkozás is. Nem véletlenül fogalmazok ennyire homályosan, hiszen senki nem az, akinek a főhős gondolja, s akinek a regénybeli könyvben megírja.
A humorral nagyon csínján bánik, közvetlen módon csak akkor érhető tetten, amikor Marcus Goldman az édesanyjával beszél telefonon. Olyankor viszont mindent elsöprően zseniális!
Joël Dicker egészen hihetetlen fordulatokat képes összefüggő rendszerré szerkesztve elhitetni az olvasóval! Minden szempontból nagy író, aki – mint a regényből kiderül – tisztában van azzal, hogy mennyi veszélyt hordoz, ha egy író már taknyos orrú kölyökként sikeressé válik. Én, olvasóként szurkolok neki, hogy a most magasra tett lécet legközelebb se verje le. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy következő regényét – ha lesz –, csak akkor olvashatom magyarul, ha ezt sikerre viszi a Göncöl Kiadó.
