Herkules; Rendezte: Brett Ratner
A Herkules nem éri meg a mozijegy árát, de nem azért mert a hollywoodi álomgyár futószalagjáról egy újabb, szándékosan silány minőségű termék gördült volna le, hanem azért, mert megpróbáltak valami újjal és eredetivel előrukkolni, csak éppen nem sikerült. Illetve sikerült, mert van fantázia a Brett Ratner rendezte Herkulesben, de a film mögött húzódó koncepció az isten(ek)ért sem akar működni. Elsősorban azért nem, mert Brett Ratner olyan hőstettet szeretett volna véghezvinni, ami még Herkulesnek sem sikerült: egy seggel próbált megülni két lovat.
Az egyik ló,
és ezzel kénytelen vagyok lelőni a film első meglepetését, a Herkulest övező színjáték és a körülötte serénykedő marketing csapat. Az ötlet kifejezetten frappáns, a rendező ezzel ugyanis arra az alapvető kérdésre válaszol, hogy mit jelentett egykor, és mit jelent ma a mitológia. Az ókori görögök a számukra ismeretlen és érthetetlen jelenségeket magyarázták a természetfeletti lényekkel, nekünk pedig ennek éppen az ellenkezőjével kell megbirkóznunk: reklám- és marketingszakemberek egész hada fáradozik azon, hogy minél hihetőbb illúziókat teremtsen. Dwayne Johnson a halandó Herkulest alakítja, aki oroszlánjelmezt húz, aki az emberekével együtt nyisszantja le a hidrafejeket, mintha azok csak egy rémisztő színházi előadás kellékei volnának, és aki azért teríti le az ellenfelét egyetlen ökölcsapással, mert az ujjai közé egy nyílhegyet szorított.
Mi, nézők tehát az első perctől kezdve be vagyunk avatva, ami tét nélkülivé teszi az egyébként is unalmas, vontatott és hosszúra nyúlt harcjeleneteket. Ezen a humor és a feszesebb dramaturgia segíthetett volna, de az előbbire irányuló törekvések erőltetettek, ami pedig az utóbbit illeti: a rendező azért leplezi le mindjárt a Herkules elején a hősét, hogy a közönség ne csalódhasson benne, no meg azért, mert egy még nagyobb csattanót tartogat a film végére.
Ezzel szemben a másik ló
az emberfeletti erővel rendelkező Herkules vívódásait igyekszik bemutatni, Dwayne Johnsonnak tehát a halandó mellett a félistent is el kellene játszania, ez a kettősség pedig megoldhatatlan feladat elé állítja a színészt. Herkules, ahogyan az előzetesekben is látni, lovakat emel fel és szekereket rúg arrébb, amihez a dagadó izmok és az adrenalintól duzzadó akció passzolna, és amit a fenti bohóckodás akkor is aláásna, ha a csatajelenetek izgalmasak és látványosak volnának. Herkules félisten voltához persze nem ezért ragaszkodik a rendező, hanem azért, hogy a vívódó, önmarcangoló hős magára találása igazán lehengerlő élmény lehessen. A Herkules tehát arról a parasztvakításról rántja le a leplet, melynek ő maga is vastagon részese, hiszen a filmnek a társadalom- és médiakritikai felhanggal együtt is csupán egyetlen, karcsú üzenete van: ne higgy a szemednek, de bízz magadban és találj rá a benned rejlő hősre.
A Herkules két csapásiránya
azért tűnik ellentmondásosnak, mert a csattanóra kihegyezett film túlságosan lassan adagolja az információkat arról, hogy az emberfeletti erővel bíró hős miért töketlenkedik a harcmezőn. Miközben a két ló, a hírnevét tudatosan építő katona és a múltja elől menekülő élő legenda alakja következetesen és okosan fonódik össze. A mítosz szerint Héra sújtotta őrülettel Herkulest, aki ezért vélte ellenségnek a családját, a filmben viszont már nem hősünk gyilkol, csupán elhitetik vele, hogy ő volt a tettes. Illúzió egyik is, másik is, de míg előbbi után legfeljebb vezekelni lehet (ezért szegődik Eurüsztheusz szolgálatába Herkules, és ezért vállalja el a tizenkét munkát), addig utóbbit meg lehet bosszulni. Ehhez mérten Herkules öntudatra ébredése erőteljes, már-már katartikus pillanatokat szül, és a film végére a kép is összeáll – a gond csak az, hogy eddigre már túl régóta nézzük a játékidő nagy részét kitöltő komolytalan, kedélyes harcjeleneteket. Nem túlzás: a Herkules története csak és kizárólag a trák belviszály körül bonyolódik, s a rendező a lényeget Herkules villanásszerű visszaemlékezései közé rejti.
Pedig a leláncolt Herkules
fináléval felérő magára találása még a film mitológiai utalásait is elegánsan teszi a helyükre, hiszen Hádész kutyája, akit eredetileg a tizenkettedik munkája során hozott fel az alvilágból Herkules, ezúttal nem egy háromfejű kutya, hanem három egyfejű farkas, vagyis a Kerberosz egyszerre jelképezi és testesíti meg Herkules démonait és a hús-vér ellenségeit is.
A koncepción persze még így is könnyedén lehetne fogást találni, hiszen a film záró jelenete öncélú, erőtlen és önismétlő, arról nem is beszélve, hogy ha Herkules valóban Zeusz fia, akkor hol vannak az istenek és miért ne létezhetne valóban a lernai kígyó.
Dicséretes, hogy a Herkules több akar lenni, mint egy egyszerű akciófilm,
mégis minden beállítás Dwayne Johnson fizikumát hangsúlyozza, ami ugyan elengedhetetlen ahhoz, hogy a film utolsó húsz perce meggyőző lehessen, de Herkules figuráját aligha teszi árnyaltabbá. Nem mintha a közönség részéről erre bármekkora igény mutatkozna: az itthon forgatott filmet nem elég, hogy sokan csak azért nézték meg, hogy facebook-ismerősüket, barátjukat, párjukat, rokonukat, akárkijüket a széles vásznon láthassák, de a film közben még hangosan biztatták is az éppen nagy átéléssel statisztáló facebook-ismerősüket, barátjukat, párjukat, rokonukat, akárkijüket. S mivel nekik vélhetően nem tűnt fel, ezért szólok: a Herkules pontosan azt az illúziót próbálta leleplezni, aminek olyannyira a bűvöletében élnek.
