Rubin Viola, ki mint vet
Olvastam egy hirdetést, hogy olcsón lehet vízágyat vásárolni. Most akciós. Akár kettőt is elvihetnék belőle, de nekem nem kell. Naplóágyam van, amit semmi pénzért le nem cserélnék. A fiókokban, ahol mások a paplant, a párnát tartják, ott fekszenek a naplóim. Több mint három évtized alatt teleírt négyszázötven vagy ötszáz kockás vagy vonalas nagyalakú füzet. „Rubin Viola a gondolatok hullámán lebeg” – igen, ilyen érzés ez. Néha igen nyomasztó és félelmetes, de leginkább barátságos és hívogató. Már sok-sok évvel ezelőtt megállapítottam, hogy amit nem írok le ezekbe a füzetekbe, az számomra nem létezik. Ennek eredményeképpen az évtizedek alatt a gondolkodásom teljesen szelektívvé vált. Azokra az arcokra és eseményekre emlékszem, amelyekről van bejegyzésem. Az valósul meg az életemben, aminek írásos nyoma van. Ezt szó szerint úgy kell elképzelni, hogy amit nem vitatok meg a naplóíró énemmel, az az ember vagy tárgy, vagy helyzet magától értetődő módon kicsúszik a kezeim közül. Ez azt jelenti, hogy csírájában elengedtem a dolgot. Panasznak tehát helye nincsen. Mivel nem írtam le, így valójában nem is volt fontos.
Egyéb más tényezők viszont, melyekkel rendszeres gyakorisággal foglalkozom, létfontosságúakká nőtték ki magukat. Ezeknek a lejegyzése adja meg az élethez szükséges energiát, amely nemhogy eltűnne a semmibe, mint a kámfor, hanem éppen ellenkezőleg koncentrálódik és formát ölt. Megvalósul. A gyerek, akit megálmodtam, a lakás, amiben élek, és a könyv, ami megjelent.
Tizennégy éves voltam, amikor egy reggel körülnéztem, és ijedten állapítottam meg, hogy a látható világ számomra teljességgel érthetetlen. A környezetem úgy tornyosult előttem, hatalmasnak és bevehetetlennek tűnve, mint egy hétfejű sárkány által védett középkori vár. Már gyerekként is éreztem, biztosan tudtam, hogy a nehézségek leküzdéséhez csak magamra számíthatok. Ezért vettem meg az első rózsaszín fedelű füzetemet is, hogy ebbe aztán akkurátus pontossággal leírjam akkori élethelyzetemet, és hogy mit szeretnék elérni. Az volt a tervem, hogy a zavarodottság közepette, kis lépésekben előrehaladva, állandó jegyzeteléssel töröm magamat előre a megértés mezején.
Hogy az ihlet honnan érkezett, azt nem tudom, de a legégetőbb törekvésem már az első naplómban az volt, hogy kidolgozzak egy rendszert, amelynek mentén nemcsak „legyűröm” az életet, hanem elérem a célomat. Ezt akkor tizennégy évesen egészen egyszerűen úgy fogalmaztam meg, hogy „boldog írónő” szeretnék lenni, ugyanakkor ösztönösen éreztem, hogy a boldogságért tennem kell. Meglepő módon, „az írónőségért” nem aggódtam soha, mert semmilyen kétely nem volt bennem afelől, hogy író az, aki ír, tehát az ember, aki írás nélkül nem tud létezni.
A cél elérése érdekében négy ösvényt fejlesztettem ki, melyek lehetősége már gyerekként is tisztán élt a tudatomban, csak le kellett írnom. Ettől kezdve életem minden „megőrzésre érdemesnek tartott” gondolatát, eseményét, percét a család és a barátok, az egészség, a munka – később az elmélkedések címszó alá gyűjtöttem, illetve az anyagiak kategóriájába helyeztem. Mivel nem voltak illúzióim afelől, hogy sem túl szép, sem túl okos nem vagyok, így azt találtam ki, majd lassan és kitartóan gyakorlok, belülről haladva kifelé. Ha rend van a lelkemben, rend lesz majd körülöttem is – így képzeltem. Noha ezen törekvésemet nem mindig sikerült megvalósítanom, de négy évtized távlatából nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a napló, a naplóírás számomra létfontosságúvá vált az élet nehézségeinek leküzdésében.
A múló idővel párhuzamosan a sorok között kibontakozott a másik, a jobbik énem. Az, aki bátran kérdez, és bátran válaszol, aki olyan célokat is ki mer tűzni, melyek első látásra elérhetetlennek tűnnek. Ez az összegző én, egy szerető és szerethető én, aki nem hadakozik a sorsával, de megteszi azt, amire az adott helyzetben képes. Aki világosan látja a hibáit, távol tartja magát a hazugságtól és a tolvajlástól. Hiszen a naplóimba bármit leírhatok!! A szabadság ott van a leírt sorok között!! A félelem pedig megsemmisül.
