Erről esszéregényt lehetne írni – de én biztosan nem fogok. A kortárs magyar irodalom szerintem erős. Talán sosem volt ilyen erős. Rengetegen írnak (ebben az internetnek is megkerülhetetlen a szerepe), s köztük sok a nagyon jó szerző. Az más kérdés, hogy írásaik eljutnak-e az olvasóhoz. Vagy az, hogy kiknek az írásai jutnak el. Magyarországon van két-három kiadó, legfeljebb még egyszer ennyi, ahol érdemes megjelenni. Óriásiak a gondok a folyóirat- és könyvterjesztéssel. Az olvasó pedig eltéved a rengeteg cím között.
Aztán ott vannak az elosztás esetlegességei. Hogy ki, kit, mit, milyen arányban támogat közpénzekből, ha már a sokat emlegetett mecenatúra képtelen fenntartani a kultúrát. Félkomolyan azt szoktam mondani, hogy régen sem volt rosszabb a helyzet, mert Aczél legalább tisztában volt vele, mi az érték.
Az én kis szolnoki perspektívámból például a színházak támogatásával összevetve az irodalomra szánt pénzeket, iszonyatos aránytalanság látszik, bár nyilván a színházak is keveslik a pénzüket, egyébként meg nyilván én vagyok a vadparaszt, mert a fönti összehasonlítás ellentét szításaként is fölfogható a különböző művészeti ágak között. De azért néha halkan belegondoltam, hogy egy színházi féltehetség polgári biztonságot tud magának teremteni, miközben érvényes életműveket létrehozó íróknak nevetségesen megalázó honoráriumot tud fizetni az Eső. De mondjuk más lap is.
Amik nagyon zavarnak, azok a különböző irodalmi klikkek egymásnak feszülései, amelyeket néha ártatlanul, ösztönösen, máskor meg nagyon is kiszámítottan az érdekérvényesítés mozgat. Természetesen. Persze így működött ez mindig Magyarországon, s bizonyára szerte a világban sem történik másként, de utóbbiról nemigen van tapasztatom. Ám az, hogy kevés a pénz az irodalomra, fölerősíti a koncon való marakodást.
Pár éve még azt hittem, hogy a fiatalok között talán oldódik ez szekértáborosdi, megértik, amit talán Zalán Tibor fogalmazott meg valahol ezzel kapcsolatban, hogy az igazság nem az egyik vagy másik oldalon van, még csak nem is középen, hanem hol itt, hol ott. De azt hiszem, tévedtem. Ezek az esztétikai, politikai, illetve egyéb „irodalomszociológia” ellentétek tartósak. S az is lehet, a működés lényegéhez tartoznak.
Mikor örülhetünk új Jenei-kötetnek?
Én most is örülök, mert könyvhétre megjelent egy válogatott és új verseket tartalmazó könyvem (Mintha ugyanaz), valamint a föntebb már emlegetett interjúkötet (Munkák, metaforák). Sőt tavasszal Ferdinandy György jóvoltából, közvetítésével Floridában egy spanyol nyelvű kis füzet (Dónde estaría) is, tizenhárom új versemmel. Egyébként igazán annak örülnék, ha sikerülne jó megjelenési körülményeket biztosítani azoknak az utóbbi három évben írt prózaverseimnek, amelyek közül Ferdinandy is válogatott.
Búcsúzóul verset kérnék tőled, amit szívesen ajándékoznál a Librarius olvasóinak.
Jenei Gyula
Föld
a talaj puha lesz, de nem ragad. a vas fényesen
siklik majd a fekete földbe. kifordítani viszont
nehéz lesz, mert mindig nagyobb darabot
fogok, mint kellene, hogy gyorsabban haladjon
a munka. igazából nem is ásni szeretnék, hanem
túllenni rajta. elmondani, felástam a kertet. az
olyan felnőttes lenne. de apámék féltenének,
hogy megerőltetem magam, sérvet kapok, ilyenek.
csikorog a tavasz, ahogy az ásó kavics- vagy
cserépdarabokat fordít majd ki a földből, s fényes,
kettévágott giliszták tekeregnek nyálasan a nyirkos
göröngyökből, s járataikban megkétszereződik
az idő. lesznek évek, amikor vakondok fenyegetik
a veteményest. apró földdarabok peregnek a friss
túrásokról, s olyankor villát döfök beléjük, de
sosem sikerül leszúrnom egyetlen kis vaksi állatkát,
ám néha azért találok döglött példányokat
a kertben. fogalmam sem lesz, hogy kerülnek ki kis
barlangjaikból fonnyadni, mint kikapált gyomok,
a napra. néha kutyát, macskakölköket temetünk
a földbe. máskor kincs után kutatok. régi
pénzérmékkel is beérném az avar- vagy
kuruckorból. de leginkább fegyvereket szeretnék
találni: pisztolyokat, géppuskákat becsomagolva,
olajozottan, amiket a második nagy háborúban
hagyhattak szét a sebesült orosz és német
katonák. hátha valaki elásta őket. de csak rozsdás
vasdarabok kerülnek majd elő, ám azok egyáltalán
nem tűnnek fegyvermaradványnak. akadnak
a környéken titokzatos dombok is, amiket
kunhalomként emlegetnek, s állítólag fényes
nagyurak temetkeztek azokba valamikor.
a szomszéd településen, nagyapámék házához
közel, ugyancsak lesz egy akácossal borított,
oldalról megnyesett dombocska, amelybe,
a környékbeliek szerint régi király csontjai
hevernek, ki tudja, milyen kincsekkel körülvéve.
mégsem bontják meg a földhalmot a falusiak,
de néhány évtized múlva már nem találom,
eldózerolják, s benzinkutat építenek a helyére.
Kórház
a cigány lánynak rövid lesz a haja, a teste
szép és íjas, de a szeme tompa és fénytelen,
ahogy átnéz a kórházi szobákat elválasztó üve-
gen – s egy éjjel, amikor a szívem összevissza
ver majd, a szomszéd kórteremben kigyulladnak
a neonok: nővérek és orvosok sürögnek. kint hold-
fényben úsznak a házak, a kertek, s vonyítanak
a kutyák, de nem fogom hallani, mert másra
figyelek, mert mindent elnyom a lány üvöltése-
torkaszakadása. dobálja magát az ágyon, ahová
lekötözik majd meztelen testét, s egy lepedőt
borítanak rá, amit folytan lemozog, és csöpög
belé az infúzió, és megtelik a szívem vinnyogó
félelemmel, és csak hajnalban alszom el, amikor
bereked a vinnyogás. és másnap csak fekszik
majd a cigány lány mozdulatlan testtel az
ágyon, már nem kiabál, hallgat makacs ajakkal,
s a fehér lepedőben olyan lesz, mint egy tört szemű
fekete angyal. és amikor ezt a verset írom,
már nem emlékszem, hány napig fekszik ott
infúzióra kötve, kiüresedett szemmel, csak hogy
egy reggel riadtan bámulom hűlt helyét, és
találgatom, találgatjuk a szobatársakkal, vajon
átvitték-e másik osztályra vagy meghalt. tizen-
négy éves leszek akkor, két hónapig kórházban
élek, és önszorgalomból naponta sokszor
megmérem a pulzusom. azt mondják, legyek
ágynyugalmas. fel sem kelhetek, csak ha
vécére megyek, és majd vonul a vizitmenet,
tanakodnak ágyam végénél a doktor nénik,
s a főorvos bácsi egyszer megkér, amikor
a szomszéd ágyon egy nálam kicsivel fiatalabb
lányt vizsgál (koedukált kórterem), hogy for-
dítsam el a fejem, s én elpirulva megteszem,
miközben hangosan veri a szívem: milyen
lehet – én istenem – milyen? egy szél-
hámos vallomásai, legyen ez a címe a könyv-
nek, amit majd akkor olvasok. évtizedek múlva
már nem fogok emlékezni belőle semmire,
csak a címére, s hogy elég vaskos. thomas mann
írta, akitől később nem olvasom el a varázs-
hegyet, s ezt röstellni fogom…
fekszem majd a kórházi ágyon, kezemben
a könyv, s fölötte bámulom a fiatal
éjszakás nővér lusta mozdulatait, ahogy láz-
mérőkkel, injekciókkal bíbelődik. és lelassul
az idő, megáll. amikor ezt a verset írom, arra
gondolok, újra kéne olvasnom azt a regényt,
hátha ismerősen magába rántana a cselekmény,
az örvény – s amikor majd fuldokolva felnéznék
a könyvből, látnám, ahogy a kilencedik emeleti
kórházablakon leselkedik be a sötét, de én inkább
a szép éjszakás nővért bámulnám. és akkor
hirtelen megrepedne a csönd, és újra elindulna
az idő, és én mennék vele, és akkor még
azt hinném, lesz beleszólásom, hogy hova.
