Állunk a Szent István körúti épület előtt, Faludy György emléktáblájáról vagy a Jászai Mari téri McDonald’s közvetlen szomszédságáról bárki ráismerhet, és hallgatunk egy férfit, aki a nyilaspárt egykori irodájának otthont adó házról, az élete utolsó évtizedében ugyancsak itt élő Faludy Györgyről, Villon-fordításairól és a szép fegyvermesterné vénségéről mesél:
– Szemközt a házban d’Anquétille lovagja
Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja,
s be sem zárják, disznók, az ablakot.
A képüket bortól veresre festik,
s hogy csókolódznak, hallgatom napestig,
s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok.
Felállok most s a rossz tűzön melegszem,
testem dülöng, mint egy lyukas ladik,
pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer,
úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig.
Weiler Árpád
az utolsó polihisztorok egyikének nevezi Faludy Györgyöt, miközben ő maga is az: Faludy átköltéseiből vagy éppen A néma leventéből idéz, sőt, színházi előadásokat ajánl, elvégre a kaposvári egyetemen dramaturgiát tanított, de foglalkozott Pécs építészettörténetével is, hiszen végzettsége szerint építész, aki ha nem ezt a városnéző túrát, akkor saját tervezőirodáját vezeti. A térkép alapján persze bárki végigjárhatja a séta útvonalát, ahogyan Újlipótváros személyes történelméről már egy Wikipédia-szócikkből is sokat megtudhat, de Weiler Árpád idegenvezetése nélkül nem lesz az igazi.
A Vígszínház mellett
gyülekezünk, s bár Weiler Árpád nagy kedvvel mesél a millennium évében átadott, egyetlen év alatt felépült Vígszínházról, illetve Ditrói Mórról, Bródy Sándorról, Molnár Ferencről vagy éppen Varsányi Irénről, aki a szemközti házban, a Szent István körút 11. szám alatt lakott harminc éven át, de hamar előbújik belőle ez építész:
Budapest a világ eklektikájában az első.
Elég szétnézni a Ditrói Mór utca környékén, s rácsodálkozni a meghatározhatatlan stílusú, eklektikus házak kavalkádjára, hogy hinni lehessen a szakembernek: nincs még egy város, ahol ennyire koncentráltan fordulnának elő ezek az építészeti motívumok. Párizsban minden ház egyforma, ugyanazzal a bádogtetővel, ugyanazzal a jellegzetes, francia erkéllyel és ugyanúgy kőből készült, s bár Bécs városképe hasonlít Budapestéhez, az épületek kivitelezése jóval szerényebb.
Ezek a házak az 1800-as évek végén, Buda és Pest egyesülése után épültek, s a fejlődés léptékét mutatja, hogy 1870-ben a körút helyén még az ún. Tüköry-gát állt, a mai Vígszínház területén sörfőző műhelyek működtek, a szegénynegyed pedig hemzsegett a táncosnőktől, akikről a hírhedt strici, Thaisz Elek gondoskodott. Az 1861-ben Pest első rendőrkapitányának választott, s később politikai karriert befutott Thaisz Elek még a történelemkönyvekben is szerepel, de azt talán ő maga sem gondolta volna, hogy ennyi tehetséges, ambiciózus és nagy formátumú ember számára mutat majd követendő példát.
A séta legfontosabb állomása több szempontból is a Phönix-ház.
Egyrészt azért, mert itt élt és alkotott a 2013. december 2-án, hosszan tartó, súlyos betegség után, 56 éves korában elhunyt Bächer Iván író, publicista.
Bächer Iván több szálon is kötődött a Tátra, Katona József, Pannónia és Raoul Wallenberg utcák határolta tekintélyes háztömbhöz, olyannyira, hogy a Népszabadság hasábjain külön cikket szentelt neki:
Aki innen jön, az jó házból való. Ez egy jó ház, ugyanis. Persze a pesti Újlipótváros általában egy jó hely. Elég jó. Viszonylag jó. Úgy kell hát elrontani, hatalmas lakótömböket építeni köréje, hidat, utat meg nem építeni, hogy az eddig csendes, békés, lakható városrészre az autók mocskos, zajos csordája ráözönöljön. De a Phönix-ház befelé forduló, magának való, elmélázó ház; emlékezik a régi szép időkre, és abból él.
Másrészt a Phönix-ház az első és egyetlen olyan épület, melynek nemcsak a homlokzatát látjuk, de a ház udvarába is bejutunk. Weiler Árpád még a séta előtt áradozik arról, hogy Újlipótváros tulajdonképpen olyan összetartó és egységes, akár egy falu, s érdekes módon Bächer Iván is egy „falunyi népről” beszél – igaz, ő már a Phönix-ház kapcsán.
Az építészt persze legalább ennyire érdekli a nagy egész, ezért aztán el-elkalandozik: az épülettömböt tervező Jónás Dávidon és Zsigmondon kívül a turulmadár eredetéről, Thaly Kálmán ál-kuruc nótáiról és a díszmagyarban parádézó miniszterekről is elmond egy-egy anekdotát – a páratlan hangulatú udvarban azonban ezeket a történeteket akkor is jólesik hallgatni, ha az előadás már nem is a Phönix-ház díszletei közé való.
A Phönix-ház legnagyobb kincse, persze, a kert. A többi újlipótvárosi tömb is kertet rejt magában, de az föl van szabdalva áthághatatlan kerítésekkel apróra, hiába lehetne gyönyörű park mindegyikben, akár szebb is, mint ez itt. De ez egy ház, egy kerttel, aminek közepén még látszik az egykori szökőkút nyoma, ha tetejéről a szobrot már el is sétáltatta a valami csibészben manifesztálódó mellékvihara a történelemnek.
A pihenőt követően
feltartóztathatatlanul haladunk tovább a séta Szent István parki végállomása felé, miközben Weiler Árpád a második óra után is ugyanazzal a fáradhatatlan lendülettel mesél, mint a túra első felében, a Jászai Mari téren:
A Jászai téren Ferenczy Béni szobrász és Déry Tibor író miatt időzünk el, a Hollán Ernő és a Radnóti Miklós utca kereszteződésében Domján Edit egykori otthona miatt lassítunk, és többek között a Szent István park sarkán is megállunk, ahol Fischer Annie zongoraművész és A tizedes meg a többiek forgatókönyvét jegyző Dobozy Imre lakott. Innen már igazán nincs messze a Pozsonyi út 38. szám alatt található Dunapark-ház, amit 1937-ben Hatvany Lajos építtetett és amit mi már csak a Szent István park szökőkútjai mellől, a fák lombjain át látunk.
Hiába, még úgy is elfáradtunk, hogy a korábbi tapasztalatokból okulva a szervezők fél órával lerövidítették a túrát. Egébként már csak azért is kár a Dunapark-házért, mert a Kádár János orvosaként elhíresült Rétsági György, Major Tamás és Heltai Jenő is itt élt, ebben a házban, s ha már utóbbi szóba kerül, Weiler Árpád elő is húz egy Heltai-idézetet a tarsolyából:
A boldog élet vágya nem kisért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés családi kör, parányi házban.
Az élet szép… Tenéked magyarázzam?
Séta közben el-eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó volna, ha a középiskolások egy-egy rendhagyó irodalomóra keretein belül legalább a saját kerületüket bebarangolhatnák, de aztán rendre megpillantom a sétától tüntetőleg elhatárolódó tizen-egynéhány évesnek tűnő, de főként akként viselkedő hülyegyereket, aki vagy az okostelefonját taperolja vagy az apjával marhul. Talán neki van igaza. A Budapest Beyond Sightseeing szervezte városi séta túlságosan is informatív, miközben olyan mértékű nosztalgia hatja át, amiért legfeljebb az idősebb korosztály képviselői tudnak maradéktalanul lelkesedni – a hölgyek előtt egyébként ezúttal is le a kalappal.
Pedig Újlipótvárosban
éppen annyira pezsgő kulturális élet folyik ma is, mint a múlt században. Többek között itt lakik Kemény István költő, ide költözött Darvasi László író, az évek óta itt élő Grecsó Krisztián legújabb regényében pedig még helyszínként is felbukkan Újlipótváros. Parti Nagy Lajos ugyan még nem írt a városrészről, de az úlipótvárosi falunap, a Pozsonyi Piknik kapcsán szívesen beszélt arról, hogy miért szeret itt élni:
A városnéző túra tehát nem könnyű műfaj,
de a séta végén kiosztott kérdőív is azt jelzi, hogy a pontosan tudják ezt a Budapest Beyond Sightseeing munkatársai is. Ha már a pontozást akkor elmulasztottam, ezt a cikk alján található értékelő dobozban pótlom, és a kérdésekre is ezúton válaszolok. A sétában az tetszett a legjobban, hogy irodalomról, színházról és építészetről is bőséggel esett szó, de ezek nem váltak el élesen egymástól, hiszen Weiler Árpád igyekezett rávilágítani az összefüggésekre. A sétát azonban sokkal élvezetesebbé tenné, ha nemcsak a Phönix-házba, de az említett Dunapark-házba és a Budapesti Zsidó Hitközség Hegedűs Gyula utcai épületébe is bejuthatnának a résztvevők. A Hegedűs Gyula utca és a Vígszínház utca találkozásánál található zsinagóga ráadásul azért is érdekes, mert az utcafrontról semmit sem látni belőle, a századfordulós törvények szerint ugyanis nem épülhetett az utcára.
Persze az is lehet, hogy a BUPAP legutóbbi sétája kényeztetett el. A Street-art Múzeum annyival jár előrébb, hogy képes testközelbe hozni a séta tárgyát. És még akkor is igaz ez, ha egy graffitivel ezt sokkal könnyebb megtenni, mint egy tömbház udvarán rejtőző zsinagógával.
