Lerágott körmök
Már tizenhat éves koromban is rágtam a körmömet. Iskola után legszívesebben azon ábrándoztam, hogy milyen életet szeretnék, miközben oda sem figyelve véresre kapargattam az ujjaim hegyét. Csak annyit tudtam: el akarok jönni a falunkból.
Pedig szerettem ott élni, mert soha nem voltam egyedül. Anyukám otthon dolgozott. Nevelt bennünket és ellátta a gazdaságot. Apukám traktoros volt a szomszéd kisvárosban. Rá alig emlékszem, mert fiatalon meghalt egy balesetben. De volt cicánk, kutyánk, sőt még egy lovat is megörököltünk a nagyszüleimtől, akik ott laktak tőlünk két utcára. Bennem valahogy mindig élt az érzés, hogy többre vágyom, de legalábbis egy másfajta életre. Egy nap ránéztem a kezemre, a sajgó ujjaimra és pontosan tudtam, hogy manikűrös leszek, hogy többé senki ne láthassa rajtam a bizonytalanságot, és hogy valójában mekkora bátorságra van szükségem ahhoz, hogy önálló életet kezdjek. A fővárosba akartam menni. Azt terveztem, szépségszalont nyitok.
A vágyálmaimat tettek követték. Elvégeztem a kézápoló és műkörömépítő szakképzést, majd először egy barátnőmnél meghúzódva, de rövid idő alatt saját lakást bérelve elindultam állást keresni. Szerencsém volt. Az elhatározásomat követő második évben már el tudtam helyezkedni egy körömszalonban. Teltek múltak a napok, a hetek. A fokozatosan bővülő vendégkörömnek köszönhetően a főnöknőmmel is szinte baráti viszonyba kerültem, noha fő célomat, hogy lesz egy saját szalonom, természetesen nem adtam fel. Egyetlen szívfájdalmam volt ebben az időben, hogy nem volt mellettem társ. Úgy értem, egy férfi, aki szeret. A munkahelyemen megfordulók kilencvenkilenc százaléka a környékbeli tehetős háziasszonyok, üzletasszonyok közül került ki. Néha napján betévedt egy-egy idősödő férj, azzal, hogy a felesége küldte egy kis kényeztetésre, de valójában hímnemű lényt az esti TV műsorok szereplőin kívül, szinte nem is láttam. Rengeteget dolgoztam. Soha nem voltam bulizós fajta. A pénzt, amit kerestem, félretettem a jövőmre. Az internetes társkeresés pedig idegennek tűnt számomra, így meg sem próbáltam. Lehet, hogy ódivatúnak vagy túl romantikusnak tűnik, de abban hittem, hogy létezik a nagy Ő. Meglátni és megszeretni. A valóság azonban teljesen mást mutatott.
Képzeljék csak el azt a helyzetet, hogy az ember egész nap görnyed egy asztalnál, szépítgetve a hozzá érkező nőket, akik mind-mind arról mesélnek, hogy hol jártak, mit csináltak, merre utaztak a férjükkel, a barátjukkal, ne adj’ isten a szeretőjükkel. Volt olyan vendégem, aki a szexuális élményeit is megosztotta velem, amíg felépítettem a körmeit. Én meg csak sokatmondóan hallgattam, miközben lassan úrrá lett rajtam az érzés, hogy mindenki él, rajtam kívül. Egyre idegesebbé váltam, s hogy ezt leplezzem, újra elkezdtem rágni a körmeimet, kapargatni az ujjaimat, ami persze csak fokozta az elégedetlenségemet. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon, mi értelme így a küzdelmeimnek, és hová tartok.
Egy nap a főnöknőm, aki egyébként a magánéletét illetően eléggé szűkszavú volt, egészen más kisugárzással lépett be az üzletbe. Derékig érő gesztenyebarna haját sem tűzte kontyba, hanem szokásától eltérően szabadon hagyta. Amikor az utolsó vendég is elment, alig várta már, hogy elmesélhesse, hogy új szerelme van. Az üzletház első emeletén, a képkeretező mellett nyílt egy masszázsszalon, annak vezetője Tibor, magas, jóképű, harminckét éves férfi, a liftben ismerkedtek meg, egy hete vannak együtt, és… mosolygott rám titokzatosan, napközben is be-beszalad hozzá.
Attól a naptól kezdve, úgy éreztem, megfájdult a nyakam, sőt egy idő után a sajgás ráhúzódott a hátamra, az egész gerincoszlopra. A munkám végzése szinte kínszenvedést okozott. Egyik reggel, ahogyan a főnökasszonyom meglátott a karikás szemeimmel és a görcstől félrehajtott fejemmel-, azonnal közölte, hogy a Tibor majd kimasszírozza az izomcsomókat. Hívta a számot, és SOS-ben kért nekem egy időpontot. Jót akart, de én éreztem, ebből baj lesz.
Munka után átsétáltam a masszázsszalonba.
Tibor nyitott ajtót. Nem csalódtam. Olyan volt, amilyennek a főnöknőm leírta. Magas, izmos, ápolt és a szeme égszínkék, mint a tenger. Széles mosollyal fogadott és bevezetett a masszázsszobába.
Levetkőztem bugyira és lefeküdtem az ágyra. Tibor egy órát szánt rám. Hirtelen, nem is tudom, mi történt velem, de odafordultam hozzá, és azt mondtam neki: „Esetleg meg tudna masszírozni máshol is?”.
Mire ő kertelés nélkül közölte, hogy ennek semmi akadálya és kezdte kigombolni a nadrágját. Ilyen gyors és egyértelmű reakcióra nem számítottam. Zavaromban leugrottam az ágyról, kapkodtam magamra a ruháimat, miközben azt dadogtam, hogy csak tréfának szántam. Még volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy a pénzt letettem az ágyra és elszaladtam.
Megfogadtam, a főnöknőmnek azt mondom, csodás volt a masszázs, egy alkalom is segített, többre nekem nincs szükségem. Őszintén mondom, az ijedtségtől még a fájdalom is elmúlt a hátamban. Ültem az üzletben egyenes derékkal és végeztem a munkám. De ahogyan múltak a hetek csak nem hagyott nyugodni a dolog. A főnökasszonyom pedig ragyogott és virult, látszott rajta, hogy nagyon boldog. Egyszer aztán, amikor egy háromnapos továbbképzésre elutazott, vettem egy nagy levegőt és felhívtam Tibort. Azt mondta, szabaddá tesz egy órát, csak nekem.
Ezt én soha, senkinek, nem mertem elmesélni, de az az alkalom tényleg csodát tett. A mennyországban éreztem magam, úgy jöttem ki a szalonból, mintha szerelmes lennék, és hirtelen nem akartam mást csak egy szerető férjet… – és talán két gyereket? Meg egy cicát? Azaz egy boldog életet egy férfival. Persze az ilyetén ábrándozást csak titokban engedhettem meg magamnak.
A főnöknőm előtt természetesen hallgattam, csak annyit árultam el, hogy kialakulóban van egy kapcsolatom, és ezért napközben is kiugornék néha telefonálni. Ebben ő nem látott semmi kivetnivalót. Végül is úgy alakult, hogy hol egyikünk, hol másikunk hiányzott egy-egy órácskára. Pár hét után közöltem Tiborral, hogy választania kell. Titkon reméltem, mellettem teszi le a voksát, hiszen a főnökasszony már a negyvenes évei elején járt, két gyerekkel, válófélben, én pedig még épphogy csak betöltöttem a huszonötöt. Előttem még ott állt az egész élet, férjjel, gyerekekkel, saját szépségszalonnal.
Természetesen igyekeztem nem türelmetlennek látszani, nem akartam Tibort sürgetni, nehogy elveszítsem.
Egy borongós téli estén, épp vendég volt nálam, amikor megjelent egy ismeretlen, magából kikelt negyvenes nő az üzletben. A haja csapzott, nagy barna szemei a sírástól kivörösödve. A főnökasszonyt kereste, aki szerencsére pont házon kívül volt.
Az idegen nő azt kiabálta, hogy majd meglátja az a ringyó, hogy az ő élete is tönkremegy, mert aki szétrombolja a másik házasságát, az ne várjon jobb életet. Így tudtam meg, hogy Tibor nős.
Hívtam egy biztonsági őrt, és együtt próbáltuk meg kivezetni a zokogó, szitkozódó asszonyt a szalonból miközben próbáltam megnyugtatni, hogy nekem elhiheti, hogy az „állítólagos” viszony a kolleganőm és a férje között csak valami félreértés lehet, semmi komoly. És ahogyan kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen teljesen tisztán, világosan láttam a saját helyzetemet, és elsírtam magam. A fájdalomtól lüktetett a fejem és meglepő módon csak az járt az eszemben, hogy „női szolidaritás”, „női szolidaritás”. Két nőt vertem át.
A főnöknőmnek -, aki másnap szakított Tiborral és utána könnyek között mutatta meg nekem a gyűrűt, amit épp a hétvégén adott volna át, szerelmük jeléül, fogalma sem volt róla, hogy egy feleség is van a háttérben, nem beszélve rólam.
Még aznap éjjel eldöntöttem, hogy felmondok. A felmondási idő egy hónapja alatt – gyengeségre hivatkozva – már alig fogadtam vendéget, és miközben a körmeimet véresre rágtam csak azon izgultam, hogy ki ne derüljön a viszonyom Tiborral. Tőle úgy megundorodtam, hogy soha többé még csak az üzletház első emeletét se közelítettem meg, inkább használtam a teherliftet. Abban reménykedtem és imádkoztam is azért, hogy talán nem vág vissza a sors, nem kell egyedül maradnom.
A félretett pénzemből a város másik végén nyitottam egy saját szalont és beiratkoztam egy esti jógaoktató tanfolyamra. Itt ismertem meg a férjemet. Ezt a történetet évekig neki sem mertem elmesélni, de most, hogy úgy döntöttem leírom és elküldöm egy női magazinnak, vettem egy nagy levegőt és felolvastam neki. Ő megnyugtatott. Azt mondta, ez már a múlt. Most, most van. És aztán nevetve hozzátette: „Annyira nem gáz”.
Én pedig ránéztem a körmeimre, ápoltak, erősek és az enyémek.
