+ Irodalom

Tizenhatkarikás kamaszregény született, magyarfaktosoknak – Lídia, 16

Lídia, Géva Csilla

Ez a generáció nem elégszik meg az olvasással: interaktivitásra vágyik, részt venni a történésekben, kommentelni.

A könyvpiac piac, naná, hogy érvényesek rá a kereslet-kínálat törvényei. Kamaszoknak szóló minőségi kortárs magyarból kifejezett hiány volt a közelmúltban, rá is mozdult a betöltetlen piaci szegmensre kiadó és szerző egyaránt, egymás sarkát taposva (bár könyvnek sarka nemnagyon, legfeljebb gerince) jelennek meg a jobbnál jobb könyvek kisebb és nagyobb kamaszoknak. Sajnos a dedikálásokon még nem tapossák egymás sarkát az ifjú olvasók, Patrick Nessnél már talán, de hazai szerzőnél még nem (persze, ott van Nembeszélünkróla, sőt, Netuddki, de őket nem méltatjuk kritikai megjegyzésre sem), sebaj, ez csak azt jelenti, hogy bőven van még lehetőség a fejlődésre.

Gévai Csilla: Lídia, 16 című kisregényét a Tilos az Á

sorozatban jelentette meg Pozsonyi Pagony. Finom, visszafogott, puhafedeles könyvecske, sem az impresszumból, sem az előzékből nem látható, ki felelős a borítóért és a könyv belső design-jáért (amit akár illusztrációnak is nevezhetnénk), igazán kár, az illető tényleg megérdemelne egy (vagy több) vállveregetést.

Mert Gévai Csilla regényének, korántsem a legnagyobb, de komoly pozitívuma a megcélzott olvasó-korosztály szöveg-feldolgozási szokásait maximálisan figyelembe vevő tipográfia és könyvtervezés. Ez a, nevezzük Z-nek, generáció nem elégszik meg a hagyományos olvasási módszerekkel, interaktivitásra vágyik, kommentelni akar, valós időben részt venni a történésekben. Ezt elég nehéz egy olyan hagyományos felületen, mint a klasszikus papír alapú könyv, megtenni, de a több szempontból megjegyzésekkel megtört, apró rajzokkal kiegészített, váratlan dráma-formátumban közvetített párbeszédekkel telitűzdelt szövegével kifejezetten jól imitálja a facebook-életérzést a Lídia, 16.

Ezek a tipográfiai ötletek szinte minden oldalon valami újat, valami különlegeset hoznak a szövegbe. Olyan lesz a regény, mint egy duplafenekű bőrönd, mint egy térbeli kihajtogatós leporelló: rengeteg ötlet és játék és többletjelentés fér bele a viszonylag rövidke egységekbe is.

Ezzel szemben

– öröm, de tényleg – Gévai Csilla szinte egyáltalán nem használja az úgynevezett diáknyelvet, mai kamasz-szlenget. A regény nincs telepakolva pongyola, tiszavirág-életű kifejezésekkel, olyanokkal, amitől egy két évvel ez-utáni fiatalnak a haja is elpirulna, amit erőltetettnek és kínosnak, sőt avíttnak érezhetnénk, mielőtt egyetlen szögezredmásodpercet fordul a Guttenberg-galaxis. Annak ellenére sem, hogy a jól bevált napló-formához nyúl a szerző, tehát főhőse, Lídia egyes szám első személyben meséli el tizenhat éves létének hányattatásait. Sőt, a tízedikes gimnazista lány mondatai időnként kifejezetten archaizálók, legalábbis az átlagos, mai, hason-korú hölgyek átlagos mondataihoz képest. A közbeszúrt, különböző kultúrtörténeti nagyságoknak tulajdonított „kommentek” erre még rátesznek egy (néha több) lapáttal, de a friss, huszonegyedik századi kommunikáció-forma és a múltat idealizáló tartalom minden ellentétes várakozással szemben könnyed, nem erőltetett és kifejezetten élvezetes szöveget eredményez. Annak ellenére, hogy a rengeteg irodalmi, képzőművészeti utalás következményeképp az egész könyvet belengi valami elitista fensőbbségesség, valami budai kultúrfölény, amit, ha gonoszak szeretnénk lenni, szimplán sznobságnak is nevezhetnénk.

Lídia, a főhősnő ugyanis rajong a festészetért

(és egy bizonyos festőért), a huszadik század első negyedének irodalmáért és kultúrájáért. Úgy is mondhatnánk, hogy tagadhatatlanul és menthetetlenül koridegen, idegensége azonban elképesztően kedves, majdnem cuki. Karakterével Gévai Csilla pontos kézzel rajzolja meg azoknak a kora-huszonegyedik századi, Z, vagy nem is tudom, milyen generációs fiatal lányoknak a képét, akik egy kicsit (nem is kicsit) kilógnak a sorból. Persze kamaszkorában mindenki kilóg a sorból, a sorból kilógás itt életkori sajátosság, az önmeghatározási folyamat alapja. Nincs olyan tizenéves, aki ne gondolná magáról azt, hogy nem teljesen normális, de legalábbis gyógyíthatatlanul más, mint a többiek, és ne akarná egyszerre megváltoztatni és konzerválni ezt az állapotot.

A mi Lídiánk is pontosan ezt éli meg a rövidke könyv lapjain: naplóját azzal a fogadalommal indítja, hogy ezentúl, márpedig, normálisabb lesz, bármit is jelentsen ez. Érzékeny és ön-reflexív személyisége nem kifejezetten könnyíti meg a helyzetét, és a családja is bőven ad számára feldolgozni való traumát és problémát – bőven, de nem bővebben, mint a sokévi átlag. Gévai Csillának sikerült egy olyan karaktert alkotnia, akivel könnyen azonosulhat a megcélzott olvasó. Lídia gondolkodó, érzékeny, magát és a világot kényszeresen megérteni-akaró kamasz, különleges és egyszeri.

Azaz teljesen átlagos.

Hisz minden kamasz gondolkodó, érzékeny, magát és a világot kényszeresen megérteni-akaró, különleges és egyszeri.

Plasztikusan és árnyaltan jelenik meg a lány iskolai és otthoni környezete is. A regény mellékszereplői meglehetősen tipizáltak (minden humán érdeklődésű főhős mellé dukál egy reálos cimbora, ha másért nem, hát a matekleckék miatt; és a szétcsúszott, vagy szétcsúszni készülő idősebb művész sem maradhat el, már csak az elrettentés mián), de tökéletesen betöltik a szerepüket a történetben. A férfi, azaz fiú főszereplő jóval összetettebb karakterré sikeredett – az elbűvölő, titokzatos, egyetlen apró, de végzetes „hibával” rendelkező Vendel egyáltalán nem mondható mindennapi srácnak. Olyannyira nem, hogy az már-már hiteltelenné teszi a figurát, de ha az olvasó kicsit körülnéz önnön kamaszismerősei között, nyilvánvalóvá válik, hogy Vendel „mássága” simán, gond nélkül belefér.

A regény története

nem tartogat döbbenetes meglepetéseket. Egy szűk iskolaévet követhetünk nyomon a főhős naplója alapján. A cselekmény drámaisága nem sokkal haladja meg a népszerű gimis sorozatokét, és ez csak azért nem róható fel hibaként, mert nyilvánvaló: ebben a könyvben mindenféle akció csak háttérként szolgál Lídia fejlődéstörténetéhez: ez a színpad egyértelműen „bent” van, a főszereplő lelkében, személyiségében. Ezen a színpadon viszont tökéletesen felépült az az ív, ahogy Lídia egy múltbéli művész iránti, irracionális és szerelemnek csak fenntartásokkal nevezhető rajongástól egy reménytelen és egy megalázó kapcsolaton keresztül eljut oda, ahol kialakulhat valami, amit a konvenciók teljes elfogadásával normális kamaszszerelemnek nevezhetünk.

Még akkor is, ha valójában fogalmunk sincs arról, mi normális, mi kamasz, és mi szerelem.

Remek, eltalált, egyszerre vicces és komoly regénnyel rukkolt elő Gévai Csilla és a Tilos az Á. Bár nincs beígérve, és -harangozva a folytatás – ez a végeérhetetlen kamasszszappanoperaregényfolyamok korában önmagában bátor szerzői és szerkesztői döntés – a Lídia 16,5 című regényben is bőven vannak lehetőségek.

Hiszen felnőni, beilleszkedni, normálissá lenni – nem lehet októbertől júniusig. Nem megy az olyan ukmukkfukk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top