Böszörményi Gyulát szerencsére nem kell külön bemutatni. Sem a Librarius olvasóinak, sem pedig azoknak, akik egy fikarcnyit is követik a magyar ifjúsági irodalom helyzetét. Ő az egyik, ha nem a legsikeresebb ifjúsági írónk, a mágikus Gergő-sorozat, a Lúzer-rádió szerzője, egyszemélyes irodalmi műhely és holdudvar. Sokan vendégeskedtünk már nála, a Könyvkóstolón kitárulkozva, aztán a tiszakécskei otthonában, vacsorán – Noémi remek curry-jét azóta se tudom reprodukálni –, most viszont, miután az ünnepi Könyvhéten meglepetés-díjat kapott, úgy éreztem, itt az idő egy kis szerepcserére, hogy a kérdezőrejtőzködéséből végre előcsaljam, szóra bírjam, faggassam, ahogy ő szokott másokat. Mint kiderült, a szerepcsere annyira nem jött be. Böszörményi Gyula még a szemérmességbe visszamenekült kíváncsiságomat is lehengerelte, elhallgatásaim mögött megérezte az igazi kérdéseket, és: válaszolt.
Az idei Ünnepi Könyvhéten a Könyvmolyképző Kiadó neked ítélte a frissen alapított Nívódíját. Azt írták, éppen 50 jó ok van arra, hogy Böszörményi Gyula nívódíjat kapjon, hiszen az idén éppen ennyi lett műveinek száma. Azért ez elképesztőmennyiség, és ezt távolról sem szörnyülködve mondom, hiszen még nem vagy 50 éves. Mi a munkamódszered? Van-e valamilyen műhelytitkod? Gondolok itt, teszem azt, Schiller rothadóalmájára.
Ötven regény: nekem is meghökkentően magas számnak tűnik. Az idei könyvhéten jelent meg a Lúzer Rádió, Kehida! című kötetem, de sokáig nem is voltam tisztában vele, hogy jubilálok –a feleségem figyelmeztetett rá, hogy hoppá! van, különben észre sem veszem. Az utóbbi tíz évben, különösen a nagy sikert hozó Gergő és az álomfogók óta valóban sokat, szinte megállás nélkül dolgoztam, de hogy ötven könyv…És akkor hol van még az a rengeteg cikk, interjú, kritika, antológiákba és Szinetár Dóra CD-jére (Árnyacska, szörnyecske) írt mese, filmforgatókönyv és két zenés mesejáték (Gergő és az álomfogó – Kassai Thália Színház, Almaszósz – Pesti Magyar Színház), ami a regények mellett született? Lehet, hogy néha ezért érzem magam kicsit fáradtnak? Egyébként nincs semmiféle különleges trükköm, titkom, bűbájom. Egyrészt szerencsés alkat vagyok, mert amint ráérzek az adott történet zamatára, hangulatára, onnantól kezdve nagyon könnyen írok, és elsőre viszonylag tiszta, majdnem kész szöveget hagyok magam után, így kevés idő is elég az átírásra, javításra. Másrészt aznap, mikor valamilyen okból nem dolgozhatom, estére rettenetes lelkiismeret-furdalás kerít hatalmába és szó szerint rosszul vagyok attól, hogy elpocsékoltam egy napot.
Amikor a Gergő– és Lúzer Rádió-sorozatnak nekiláttál, eleve számoltál ekkora terjedelemmel, vagy írás közben növekedett a mű, kikövetelve az új és még újabb fejleményeket?
A Gergő írásakor még nagyon tapasztalatlan voltam, annak ellenére, hogy az már a 10. kötetem volt. Akkoriban még nem készítettem vázlatot, jó volt, ha egy-két fejezetnyit előre sejtettem, merre is megy tovább a történet. A Gergőt tehát ösztönből, zsigerből, ha úgy tetszik, égi sugallattal írtam. Volt, hogy elakadtam, két-három napig hiába rágódtam, majd megálmodtam a folytatást. Talán a regény teljesen érthetetlen sikere (érthetetlen, mert akkoriban még a kutya se ismerte a nevemet, az olvasók tehát úgy vették meg három nap alatt az első5000 példányt, hogy sosem hallottak rólam vagy a könyvről, hisz a kiadó első nekifutásra nem mert reklámra költeni –a plakátok már csak azután jelentek meg mindenfelé, hogy Gergő szárnyalni kezdett!)…Tehát a regény érthetetlen sikere is égi közreműködést sejtet. Egyébként az ötlet, hogy ifjúsági regényt írjak (addig ezt elképzelhetetlennek tartottam) Müller Péter Sziámitól jött, és a Magyar Könyvklub akkori igazgatója, Révai Gábor sokat kockáztatott a kiadásával. A Gergő esetében írás előtt 4 hónapig kutattam a témát (ősmagyar hitvilág, népmesék, sámánizmus), utána maga a szöveg már 5 hónap alatt el is készült, tehát épp 9 hónap volt a regény „kihordási ideje”. A Lúzer-sorozat kötetei ilyen szempontból megtervezettebbek: vázlatot készítek, kb. eldöntöm, milyen hosszú legyen, hová fusson ki, stb., s aztán ezt többé-kevésbé be is tartom, bár nem mindig sikerül. A legutóbbi Lúzer-kötet például „túlírta magát”, így a végső javítás során úgy 50 oldalt ki kellett húznom belőle.
A Gergő-világról olvasni lehetett egy-két rossz májú megjegyzést, miszerint Harry Potter-koppintás. Szerencsére az olvasói fórumokon felnőttek és gyerekek egyaránt letromfolták ezt a megállapítást. Te ezt hogy élted meg? Hogyan viszonyulsz a kritikához? El lehet-e juttatni a gyermekirodalomról írott jó kritikát, még ha szülői közvetítéssel is, az olvasóhoz, vagy megmarad a szűk körű szakmázás szintjén?
Az, hogy a sajtó rendre a Harry Potterhez hasonlítgatta a Gergőt, mondván: „ez a magyar HP”, természetes volt, mivel az újságíró könnyen és gyorsan „be akarja lőni”, miről is szól a cikke. Tíz év távlatából már tudható, hogy annak idején minden országban megírta valaki a „helyi HP”-t. Volt orosz, német, svéd, talán még urdu Harry Potter is. A címke, miszerint a magyar Harry Pottert pont én írtam meg, mára már egyáltalán nem tűnik negatívnak –sőt! „Olyan, mint a Harry Potter”–ez ma azt jelenti, hogy helyi viszonylatban épp oly sikeres és legalább olyan jó. Ezzel tehát nincs semmi gond. Az már más kérdés, hogy sokan, akik nem olvasták, és ez rendre kiderült, azt mondták: koppintottam, utánoztam, stb. Ez a kijelentés akkora ostobaság, hogy bizony bárhol jelent meg, mindig hatalmas felzúdulást keltett a valódi olvasók körében, s nekem csak az ő véleményük számít; a fanyalgókat, irigykedőket egyszerűen sajnálom.
A kritikáról: magam is írok könyvkritikákat, és tudom, hogy a jó kritika sokkal több annál, mint hogy „ez a könyv jó”, „ez meg rossz”. Ha ennyi van egy írásban, akkor az nem kritika, csupán egyéni vélemény, vagy–rosszabb esetben–üres duma. Mikor az egyik „kritikai”portál néhány éve kiszúrt magának, és minden könyvemről annyit írtak csak, hogy „Gyula bátyó jobban tenné, ha többé nem venne tollat a kezébe”, ám egyetlen mukkot sem szóltak arról, hogy miért, az valóban bosszantott. Nem bírom az emberi ostobaságot. Ha azonban valaki úgy kritizál, hogy kifejti, mi és miért nem tetszett neki a regényemben, annak még akkor is örülök, ha nem értek vele egyet, sőt, esetleg tanulok belőle.
A gyerek- és ifjúsági regényekről írt kritikákat azért tartom különösen fontosnak, mert –jó esetben –segítenek eligazodni a szülőknek, tanároknak abban az őrületes mennyiségű kínálatban, ami –szerencsére –a boltokban vár ránk. Okos felnőtt előbb tájékozódik, és annak alapján vesz/ajánl a gyereknek, unokának, tanítványnak könyvet, ám közben azt sem feledi, hogy a kritikus is gyarló ember, tehát tévedhet! A gyerekeknek viszont nem kell kritikát olvasniuk, a tinik meg úgyis csak egymásra hallgatnak, szóval inkább tegyük számukra elérhetővé a könyveket, a többi az ő dolguk.
A Gergő-sorozat óta idestova tízen pár év is eltelt (pontosabban tavalyelőtt volt 10 éve, hogy megjelent, de valahogy nem lett megünnepelve, hacsak nem számítjuk a Gergő és az álomfogó musical bemutatóját Kassán, illetve a József Attila színházban). Hogy látod, irodalomközeliekké, vagy legalábbis irodalomkedvelőkké váltak azok az olvasók, akik a Gergőn cseperedtek fel?
Erről szerencsére elég pontos képem van, mivel annak idején a feleségemmel éveken át szerveztünk Álomfogó-táborokat az olvasóimnak. Összeszedtünk 20-30 srácot (a túljelentkezés állandóvolt, s bár évekkel ezelőtt abbahagytuk, még az idei Könyvhéten is több szülő kérdezte, hogy nem kezdenénk-e újra), akik szerették a Gergő-történeteket és az ország legkülönbözőbb pontjain együtt nyaraltunk velük. Az érdeklődés akkora volt, hogy még az USA-ból is hazaröptettek a szülei egy csemetét, aki Álomfogó-táboros akart lenni. Ezek a gyerekek közben felnőttek, s bár néhányan külföldön élnek, anyukák lettek, vagy immár a saját dolgos életüket élik, továbbra is tartjuk velük a kapcsolatot. Rendszeresen találkozunk, eljönnek a dedikálásokra, van közös FB oldalunk, úgyhogy látom, mi lett belőlük: szeretik az irodalmat, a könyveket, néhányuk kifejezetten az írott szóhoz kötődőszakmát választott, és több olyan is akad, aki azt tűzte ki célul, hogy maga is írni akar. Mi több, Machó Zsófival, aki annak idején 11 éves apróságként óvakodott be az Álomfogó Klubba –mert ilyen is volt, míg ki nem raktak minket a pesti Aranytíz Műv. Házból–, azóta közös kamaszregényt is írtunk (Ezopara)! Ezen kívül a mai napig kapok leveleket olyan felnőttektől, akiket személyesen nem ismertem, de gyerekként szerették a Gergő-történeteket, s ma arról számolnak be, hogy az ő gyerekeik is a sámántanonc kalandjai által kaptak rá az olvasásra. Szóval azt hiszem, Gergő jól teljesített, hisz ennél nagyobb sikert író aligha érhet el.
Szerinted milyen a jó gyermek- és ifjúsági irodalom?
