2012. március 15. Ezen a napon a kassai Thália Színház ősbemutatót tartott. A Böszörményi Gyula immár kultikusnak számító regényéből készült musical címe Gergő és az álomfogó. A Librarius elkérte a szerző személyes élménybeszámolóját, hogy azt az olvasóival is megoszthassa. Íme…
Sokan kérték, hogy meséljem már el, mi történt Kassán, milyen volt a Gergő és az álomfogó című musical premierje. Alant egy abszolút szubjektív, barátoknak szánt emlékezés következik: én ezt éltem meg, és remélem, hogy hamarosan egyre többen részesei lehettek a kassai csodának.
Összefoglalni azt, ami összefoglalhatatlan, merthogy a csodáknak ez az alaptermészete… Szóval összefoglalni mindazt, ami Kassán történt, létrejött, megszületett, szinte lehetetlen. De azért mégis…
Tíz éve jelent meg a Gergő és az álomfogók. Tíz éve révülünk együtt mi, akik létrehoztuk, meg akik megszerették ezt a varázslatos álomutazást. És akkor tavaly jött néhány „őrült” fickó Kassáról, hogy bejelentsék: ők is révülőnek állnának. De hogy is kezdődött náluk ez a szent őrület? Forgács Miki, a későbbi dramaturg épp Kassára utaztában, a vasútállomáson vette meg a regényt, hogy legyen mit olvasgatnia, míg zötyög a síneken. Beért a színházba, be az új igazgató, Czajlik Józsi irodájába, ahol épp arról folyt a szó, hogy valami újat, valami „ősmagyarost”, valami zenéset, valami modernet kéne bemutatni a következő évben, de hát ki a fene tudja, mit? Gál Tomi, a későbbi rendező, aki szintén jelen volt, kérdőn nézett Forgácsra, akinek máris mozdult a keze, és kidobta az asztalra a vaskos kötetet úgy, mint egy igazi varázsló, aki természetesen mindig kész előbájolni azt, amire épp szükség van.
„Ősmagyar mítosszal teli, mégis mai, modern történet: ez kell nekünk” – így kezdődött. S aztán jött a munka; öt ember Gyökérszintre való zuhanásának története. Gál Tomi (rendező), Forgács Miki (dramaturg), Lakatos Robi (Fonogram-díjas zeneszerző), Müller Péter Sziámi (dalszövegíró) és én egymást tépve-marva-cibálva-gyúrva-gyömöszölve merültünk le a történet legmélyére, és igyekeztünk felvergődni a magunk Világfájának csúcsára. Nagyon kemény, olykor fájdalmas, keserves munka volt, de ezt igazán csak az értheti, aki már vett részt hasonlóban. Több mint 600 oldalnyi érzést, gondolatot, reményt, kalandot, csodavárást, színt és illatot, dallamot és merengést kellett belegyömöszölnünk a színpad szűk terébe.
Mikor aztán elkészült az alapanyag (szöveg-dalszöveg-zene), akkor átadtuk mindezt Gál Tamásnak, Forgács Mikinek és a színészeknek: lássuk, mit kezdenek vele.
Március 14-én érkeztünk Noémivel Kassára. Ragyogóan napos idő. A TeleDom szálloda előtt várt ránk Péter Krisztina, a Thália Színház munkatársa, Czajlik Józsi, az igazgató és az MTI fotósa. Az apartman tágas, szép, kényelmes, bár dohányozni nem lehetett benne, ami engem (már bocs, de ez van) mindig megvisel. Négyórás út után pihenés estig, majd irány a két sarokra lévő színház. Iszonyú hideg, északi szél, majd’ megfagytam. Robogok a járdán, s aztán egy csattanás… Leállt a tolószékem. Egyből kivert a víz: ez nagyon rossz ómen! A hidegben állva Noémi próbálja újraindítani a kocsit, de az meg se nyikkan. Átváltás „kézi vezérlésre”, a színházig motor nélkül húznak-vonnak-tolnak-ráncigálnak (totál kiszolgáltatott állapot: mikor rossz felé megy a kocsi, önkéntelen húzom a joystickot, de persze most nem reagál, nincs áram). A színházhoz érve kiderül: három lépcsővel is meg kell küzdeni (alapelvem: olyan épületbe nem megyek be, ami nem akadálymentes – most akkor hagyjam ki a saját darabomat?!). Jön négy markos ember, a színházi műszak legényei, színészek és szerzők takarásban dolgozó őrangyalai, és felemelnek, bevisznek. Noémi elhelyez, de nekem csak az jár a fejemben, hogy itt van életem egyik legnagyobb pillanata, amit a tolószékem lerobbanása totál tönkre fog tenni. Az a csattanás, mikor leállt… Valahonnan hátulról jött és nagyon ismerősen hangzott. A biztosíték…! Szólok Noéminek, keresi, nem találja, makacskodok, de állítja, ott hátul nincs semmiféle gomb, én mégis tovább győzködöm, és akkor… KATT. „Találtam egy gombot, és megnyomtam” – mondja Noémi. A kocsi pedig életre kelt.
Huh! Nem tudjátok elképzelni, mekkora HUH! És mivel minden mindennel összefügg, azóta is azon gondolkodom, miféle jel akart ez lenni? (masinalidércek márpedig vannak!)
Vissza a lényegre. Tíz perccel később elkezdenek jönni a nézők. Ez a nyilvános főpróba, nincs jegyárusítás, de bárki jöhet, akit érdekel a „hogyan készült” folyamata. A főpróbán még leállítható az előadás, ha a rendezőnek valami nem tetszik, instruálhat, stb. – szóval ez még nem az igazi erőpróba… Elvileg. Mert egyszer csak odalép hozzám Forgács Miki, az arcán boldog döbbenet: „Gyula, ebben a színházban ilyen még nem volt: teltházas főpróbánk lesz!”
Én csendben mosolygok: az Álomfogók történetén lévő áldás lám, tíz év múlva is eleven! Akkor a könyv vonzotta úgy az olvasókat, mintha bűbáj áradna belőle.
Lássuk… – gondolom – …a színészek is érzik-e a varázslatot?
Kialszanak a fények, zuhogni kezd az eső – persze csak a hangja a hangszórókból. Kende táltos érkezik, mint megkésett néző, a széksorok közül. Kezében esernyő. Felmegy a sötét színpadra és dobolni kezd…
Tűz éledj fel!
Tűz lobbanj fel,
Hogy lélek szóljon
A lélekkel…
A többit látni, hallani, érezni kell. Jön az első dal… Gergő énekel… A közönség tapsol… Lakatos Robi és Müller Péter Sziámi nagyot alkotott. Minden dal után kitör a taps, és vannak olyan énekek, melyek után a közönség füttyög-süvölt-kiabál, hogy jelezze: ez még a többinél is jobban bejött neki.
A kassai színészek csodát teremtettek, csodát bájoltak a színpadukra. A szívük legmélyéből játszanak… vagyis… Dehogy játszanak! ÉLIK a szerepeiket, önmagukat oltva minden szóba, mozdulatba!
A darab kettős szereposztásban fut, már ami a két gyerekszereplőt, Gergőt és Zsófit illeti. Első este én Hundza Dáviddal (Gergő) és Hančovská Gabriellával (Zsófi) láttam a darabot. Dávid a kirobbanó erejű, rocker lendületű, keményen lázadó Gergőt mutatta meg, néha olyan energiákat sugározva magából, hogy majd’ felrobbant a színpad. Mikor a darab végén győzedelmeskedik Holló fölött, sorra szaggatva le a színésznőről a fekete „tollfoszlányokat”, az zseniális pillanat: én tátott szájjal néztem és még, még, még akarom látni. Dávidról el kell mondanom, hogy a csatajelenet során fellázadt ellene a mikroportja, kicsúszva és a zsinórján himbálózva – mire a srác valami hihetetlen ügyességgel, tovább játszva, ám a testével takarva, szüntette meg a műszaki hibát: a közönség észre sem vette a dolgot, csak én, és a székéről tigrisként felpattanó Gál Tomi szúrtuk ki. Tomi előre is rohant, hogy segítsen Dávidnak, ha kell, ám mikor látta, hogy a srác profi mód egyedül is megoldotta a grimbuszt, a rendező megkönnyebbülésében lerogyott a legközelebbi üres székre és átölelte a mellette ülő, vadidegen és igencsak hökkent nézőt. (megjegyezném: a kassai színház igencsak megérdemelné, hogy modern, könnyű, jól működő mikroportokat kapjon – tudjátok, kedves magyarjaim ott, a milliárdos tévészemét-gyárakban, nem csak a celebekre kéne ám ilyesmiket aggatni!)
Hančovská Gabriella Zsófi-játéka légiesen szép, éterien kedves, ám mikor a történetben neki kell segítséget nyújtania, útját állva az épp ölni készülő Szvapnának, akkor hirtelen „kemény csajjá” válik, mely átalakulás komoly tehetségről árulkodik. Kettős jelenete Hódfarok nénével pedig örökké emlékezetes marad.
A premieren Gergőt Csatlós Márk játszotta. Ő sokkal merengőbb, elgondolkodóbb, a fájdalmait-félelmeit önmagába rejtő figurát teremt, ami épp ezért szintén varázslatos. Különös azért, mivel Márk mindezt következetesen végig is viszi a darabon, egészen addig a döntő pillanatig, mikor sámánná kell válnia, hogy életben maradhasson – és akkor ez a kicsi, csendes srác tényleg elrévül, olyan vad erőket irányító, fergeteges varázstudóvá válva, hogy (miként azt később megtudtam) a próbák során bizony a felnőtt színészek közül néhányan, akik a színfalak mögül nézték a jelenetet, elsírták magukat.
A Márkkal együtt játszó, Zsófit alakító Homolya Krisztina kész színésznő, bár talán ő a legfiatalabb a társulatban. Magabiztosan játszik, hihetetlen összhangban a felnőtt profikkal. No és a hangja…! Tessék nekem elhinni: amikor Kriszti énekelni kezdi Zsófi-dalát, akkor a torok összeszorul, a szem megtelik könnyel és tündérek gyűlnek a kassai Thália köré, hogy hallgathassák a dalt.
És mind a többiek…
Pólos Árpád született Kende táltos. Mélyről dörgő, gyönyörű hangja, bölcsességet és (ha kell) villámokat szóró haragot árasztó egyénisége lenyűgöző. Neki elhiszem, hogy ő a színpadon kívül is táltos.
Havasi Péter viszont olyan Borzalagot alkotott meg, akit én az első megjelenésének pillanatától fogva (amikor is a klotyóból előtántorogva, nyakában vécéülőkével köp egyet) imádok. És nem csak én, de a közönség is: a darab egyharmadától kezdve elég Péternek annyit mondania: „Hogy az a…”, és már zeng is a hahota a széksorok felől. Akik olvasták a könyvet, észre fogják venni, hogy a színpadi Borzalag inkább Monyákos Tubára hajaz, de Péter még egy plusz dimenziót is hozzátett a figurához, amitől én csak arra vágyom, hogy újra láthassam őt, miközben épp a szellemlényekkel pimaszkodik, vagy csak úgy fityeg a Gyökérszint ágbogain. Jelentem: Kassán van egy színész, Havasi Péter, akit még a legnagyobbak között fogunk emlegetni!
A másik sziporkázó csodacsináló Rák Viktória, aki Apollónia/Hollót játssza, s én kéremszépen bizony bele vagyok szeretve abba, amit ezzel a figurával tesz. Apollónia frenetikus csajjá vált általa, aki sokkal több, mint ostoba plázacica. Viktória a „veszélyes és gyönyörű nő” teljes fegyvertárával dolgozik, miközben őrületes poénokat képes sistergő rakétaként a színház légterébe lőni. Az Utazás-dal, ahogy ő énekli, egyszerűen kimoshatatlan a fülből – én napok óta folyton ezt hallom a fejemben. Amikor pedig Hollóvá válik, az maga a tökéletes metamorfózis. Ráadásul a közönség (is) imádta, ahogy énekel, ahogy a Lakatos-Sziámi dallamokat-szövegeket életre kelti, szóval… Szóval ezt látni-hallani kell!
Most azt kérdezném tőletek, szeretitek-e Botlik Dénest? Nos, ha igen, akkor Bocsárszky Attila megformálásában rajongani fogtok érte! Az esetlen cipőpucoló a színpadon inkább családapa (próbál lenni), semmint lúzer, s ezt az áldatlan helyzetet Attila remek humorral oldja meg. Amikor a Boglárka cipőjére tapadt piszok tudományos elemzésébe fog, a nézőtér minden alkalommal dől a röhögéstől.
Márkus Judit Boglárkaként igazi bűvös-bájos anya, aki csodásan énekel és olyan humorral áll ki szépséges egyszerűsége mellett – mikor Apollónia a szoliba csábítja –, hogy az maga a tökély.
Kövesdi Szabó Mária Hódfarok néneként egyszerre tündérkeresztanya és bölcs sorsterelő, ráadásul Kende méltó társa, pedig a szerepe elég hálátlan, hisz a háttérből kell hatnia.
Szvapna pedig… No, kérem, ez a Szvapna egyenesen a könyvből ugrott elő. Reiter Zoltán tökéletesen „kapta el” a figurát, és olyan gyilkos-hűvös indulattal, ám egyben végtelen szomorúsággal tudja azt játszani, hogy miatta képesek vagyunk megszeretni a csapdába esett „gonoszt”.
És aztán a megrontott sámánok…! Hát igen, látnotok kell őket!
Gyorsláb Jimmy szerepében (a Gyökérszint kocsma-jelenetében pedig, mint skinhead) Lax Judit egyszerűen fergeteges. A prérisámán dala az egyik kedvencem, amit Judit úgy ad elő, hogy abban ott található az indiánok keserű gyásza és a kaján bosszúvágy is.
Illés Oszkár Wugu Wataturuja sziporkázóan pénzéhes afrikai sámán, akit mégsem lehet (kell) halálosan komolyan venni. Ő játssza a kocsmajelenetben a tanárt is, akinek dala alatt visítva röhögött a nézőtér – nem is csoda!
Csihuát Nádasdi Péter játssza, s ahogy teszi, azon látszik, hogy szívből kedveli és megérti ezt a karaktert, olyan szerethető, bár züllött alakká formálva őt, amilyennel a hétköznapi életben is sűrűn találkozhatunk.
Nagy Kornélia Élet anyójának viszont a kezét figyeljétek, mikor belép a színpadra: én képtelen voltam levenni róla a szemem. Ahogy a botját markolva remegnek az ujjai, az önmagában A karakter – tökéletes! Kornélia játssza Üzegdelt is, a mongol sámánnőt, olyan fájdalommal, ami hátborzongató.
Kylliki a könyvet olvasók számára nem ismerős, mivel a karakter nevét a darab írásakor megváltoztattam: eredetileg ő a finn mókus sámán. Szoták Andrea játssza, akinek e mellett még egy másik, hihetetlenül fontos szerep is jutott: ő alakítja Uroboroszt (eredetileg Ouroborosz), a kígyószellemet. És hogy alakítja! Olyan félelmetes mozgáskultúrával, tekergő-vonagló járással, és hozzá valami furcsa, csettegő-csámcsogó hangot hallatva, hogy csak bámulni lehet.
Varga Lívia Lebekéje maga a dermesztő, halálos szélszellem-suhintás. Lélegzetelállító a jelmeze is, és az, amit benne és általa produkál. Ám Líviának jutott még egy „mellékszerep”, a kocsmajelenet takarítónőjeként, amiből lazán főszerepet képes csinálni: a dala közben, a premieren a nézők nevetése és nyíltszíni tapsa már-már a zenét is elnyomta.
Nekem az egyik nagy kedvencem a Madarász Máté által megformált Odvas, aki bumfordi fabunkóként mindig nevetésre gerjesztette a közönséget, pedig a szerepe szerint épp csak be-beszól valakinek időnként. Máté játssza a részeges Varu Dalongot is, olyan átéléssel, ami már-már gyanús (viccelek!).
Mit mondhatnék még? A díszlet végtelenül egyszerű (pénzhiány) és egyben végtelenül fantáziadús, remekbeszabott, ötletes (mert szívből és lélekből viszont Kassán nincs hiány!). Őry Katalin csodát varázsolt a semmiből. Az általa tervezett díszlet és jelmezek nem „csak úgy” vannak, hanem kiteljesítik a darabot, olyan pluszt adva az előadáshoz, ami nélkül talán az egész nem is működne.
És ha mindehhez még a zenét, a dalokat is hallanátok (Noémi azóta is egyfolytában dudorássza őket)! A finálé alatt szem nem maradt szárazon, s aztán csak dörgött a taps, a közönség felállva ünnepelte a színészeket, az alkotókat, akik közül Gál Tomi aznap este már olyan fáradt volt, hogy beszélni is alig tudott – gyakorlatilag minden belső energiáját a darabba tette át.
No, és akkor ebben a csodás kavargásban Sziámi egyszer csak mellém lépett, és a fülembe súgta: „Sokáig vártunk erre, Gyuszi, nagyon sokáig, de megérte.”
Hát igen, ahogy Borzalag mondja a darabban: „Hogy az a gólyalábon szaladgáló, hétkarmantyús, négyherkentyűs táltos nyilának tollazatával bodorított, egyenes ágú leszármazottakat ficerélő ficere mérgezze mosollyal minden békaporontyok harmadik szeméből áradó ében sugarát a jó édes rokonlelked széltől nyomott, huzatos fülcimpája alá pittyentett rókafutásának, hát ezt jól megcsináltad!”
Igen, kedves kassai Thália Színház, igen, ti hihetetlen társulat, ezt bizony tényleg jól, sőt, varázslatosan megcsináltátok!
Köszönet érte nektek!
Böszörményi Gyula
azaz
Gyula bátyó
2012. március 17. szombat
Fotók: Bocsárszky Zsolt és Cséplő Nöémi
További felvételek az előadásról ITT
