Minden szobor hülyeség. Mármint minden olyan köztéri szobor, amely azért készül, hogy annál később politikusok mondhassák el lózungjaikat, majd elhelyezzék az úgynevezett kegyelet úgynevezett virágait, majd kezdődhet a dzsembori, pálinkával, libamájjal, Mága Zoltán alkalmi műsorával, például.
Szoborállítással eredendően az foglalkozik, aki hozzáfér a közpénzekhez – nyilván nem a sajátjából fogja csináltatni -, vagy úgymond közadakozásból szervezi meg a szoborállítást, ami persze az adózás csupán egy kissé árnyaltabb formája.
A szobrok legnagyobb nyertesei a galambok. Aztán lehet pucolászni, miután elmondták a véleményüket.
Hajnalban szobrot állítani meg még nagyobb hülyeség. Hajnalban szobrot szokás lopni, mint például az én kis falumban a Mátyás királyét, mert hát bronzból vagy valami ilyes fémből alkották. Mátyás király sose járt Kishegyesen, főleg, mert akkor még Kishegyes sem volt, és azért lett szobra, mert épp Mátyás király jubileum volt, aztán arra adtak pénzt.
Szoborra mindig van pénz, kultúrára alig.
Most a német megszállás évfordulója kapcsán lett pénz, meg amúgy is, mert át kell írni a történelmet, hátha úgy jobb lesz a valóság, vagy jobbnak fog tűnni. Nem fog.
A szobor sem lenne szebb, ha közmegegyezés volna felállításának helyességéről, a mögötte megbúvó koncepcióról, emlékezet- és nemzetpolitikáról. Ez a szobor, amit épp a Hitler ellen hetven éve elkövetett sikertelen merénylet évfordulója napján csapattak oda a Szabadság térre, ráadásul még ízléstelenül ronda is. Mondjuk, ez engem nem érint, mert szobornézés helyett én inkább könyvek olvasásával ütöm el az időt, és Trianon sem attól Trianon nekem, ha oldalba vizelem a kastélyt, és jól megmondtam a franciáknak is.
Az efféle szobrok egy idő után szoborparkban kötnek ki, össznépi mulatozás után, cinikusan kiröhögve. Mások meg vérig vannak sértve. Megint más felrobbantja, vörös festékkel leszprejezi, vagy csak odaszar, mert rájött a szükség.
Arról meg legfeljebb agyalágyult történészek csevegnek egymás közt, hogy Magyarországon 1944. március 19-e előtt épp semmi sem történt a zsidókkal sem. Nem sorolom a tényeket, legfeljebb annyit, így a foci vébé után, hogy Szegedi Péter kiváló könyvében, amelyet a debreceni foci társadalomtörténetéről írt, meglepődve olvastam, hogy bizony, a német megszállás előtt jóval a zsidókat előbb kizárták a sportklubok vezetéséből, aztán már játékosok sem lehettek. Apró adalék, ugyebár, de ehhez aztán pláne nem kellett egy kanyi német se. Stb., stb.
Képzeljük csak el, ha Ukrajnában ma emlékművet állítanának a magyar megszállás áldozatainak emlékére – értsd: II. világháború, m. kir. honvédség háborús bűnei. Vajon erre mit mondanánk, mondanának a kurzushuszár történészek? Hogy e bűnöket nem lehetett volna elkövetni, ha a Wehrmacht meg az SS nem csinál helyet nekünk? Mondhatnánk, de az emberi gonoszság ettől gonosz marad.
Láttuk a minap – Ukrajnában ma a lelőtt gép áldozatainak kéne emléket állítani, de még a holttesteket sem engedik összeszedni a részeg orosz vagy akármilyen lázadók. Egyszer persze utóbbiak is kapnak majd egy emlékművet.
Aztán emlékszünk, pár éve József Attila A Dunánál szobrát is ide-oda pakolgatták, hátha annak jobb helye van amott, mint emitt, szem előtt. Nemrég Szabadkán meg a gimnazista Kosztolányi szobrát avatták fel, csak hát ez is egy elég zavaros szobor, történetünk hőse úgy néz ki, mint halála előtt, és nem tinédzserként. Az esemény arról marad emlékezetes, hogy a magyar kormányfő felzavarta az emelvényre a színészt – valahogy úgy, hogy hol a színészünk, mi lesz mán?, aki persze ott volt, és teljesen megszégyenítve ment fel, mert a kormányfő kiadta az ukázt, kezdődjék az avatás, énekelje már el a Himnuszt. A helyi politikusok meg kényszeredetten vigyorogtak a nagyszerű poénon és indításon.
Helyben vagyunk, otthon vagyunk, ezt érdemeljük – a hajnali, több száz rendőrrel biztosított szobrok korát.
