Ugye visszajössz még? – kérdezi tőlem a hatéves Beatrix, miközben a kezemet szorítja. Nem csak a kezemet szorítja. Szakácsi mélynyomorában többet tanultam egy nap alatt mint az iskolapadban évekig.
Cikkünk előző részében meséltem a Szakácsi EXCEPT workshopról és a mélyszegénységről, amellyel ott szembesültem. Habár az első fél órában összebarátkoztam a helyi kisgyerekekkel, azért az Elizabeth házához vezető úton még meglepődtem egy pillanatra a cigány tinédzseren, aki karomnyi késsel piszkálgatta a fogát. Meg a házon, ami a falu közepén áll üresen, a belsejében sokan végzik a dolgukat – többféle dolgukat, mert egyrészt dögletes a szarszag, másrészt az egyik ablaktalan helyiségben öles falfirka hirdeti: ez a BASZÓ-SZOBA. Igazából az első gondolatom az volt, hogy azért a faluban nem mindenki írástudatlan ezek szerint, ami jó hír. Simon Balázzsal és többedmagunkkal végigjártuk az egész kis települést: Balázs mindenkit meghívott az esti előadásra. A falubeliek többsége rábólintott az invitálásra. Végül nagy túránk után visszaértünk Elizabeth egyik vendégházához, hogy igyunk egy kávét és beszélgessünk a nap eseményeiről, valamint az elkövetkezendő hetek programjáról. Ehelyett itt, a semmi közepén egy régi ház gangján ülve kellett megértenem, hogy mennyire fontos is a művészet szerepe a társadalom alakulásában, mi mindent tehetnek az alkotó emberek egy jobb világ reményében.
Két éve indítottátok el az EXCEPT projektet. Honnan jött az ötlet?
Már korábban is próbálkoztunk hasonló hálózatépítő programokkal. Sok ember dolgozik elszigetelten és sajnos legtöbbször nem találkoznak egymással. Már korábban is jó lett volna, ha nagyobb figyelmet kapnak az ezirányú kereséseink, valamint hogy mindezt profi környezetben és elképzelésekkel meg is tudjuk valósítani. Jópár ehhez hasonló projektet próbáltunk már beadni, Az évek során egyre jobban elkezdtük érteni, hogy kell partnereket kiválasztani és milyen legyen egy projekt felépítése. Eleinte az EU-s pályázatok megszövegezése és megírása is gondot okozott (ez önmagában egy szakma), de szerencsére ebben is sokat fejlődtünk, így másodjára már sikerült ez a koncepció.
Hogyan állt össze a koncepció?
Tavaly még nem volt EXCEPT, csupán felkészültünk erre. Öt workshopon keresztül alakítottuk ki ennek a tábornak a programját a közönség megszólítása mellett. Ez volt a projekt első állomása. Idén a teljes programtervet Andreas-szal készítettük el. Összesen három hónapot vett igénybe ennek a két hétnek a kialakítása. Sok aspektust meg kellett szerveznünk: kik legyenek a vendégek, ki hogyan ér rá, az órarendek beosztásait, valamint azt is, hogy ki-mit szeretne tanítani. Eredetileg negyven résztvevővel számoltunk, végül harmincöten jöttek el és még húsz tanár. De ez is folyamatosan változik, jönnek-mennek, fluktuálódnak az emberek.
Hogyan került épp Szakácsiba az esemény?
Elizabeth-tel négy éve barátok vagyunk. Azért szerveztük épp ide, mert az ő ügyét is előmozdíthatja, valamint a mi kezdeményezésünknek szintén kedvező. Az egész falut megmozgatja ez az esemény és talán a helyiekre is hatással van.
A gyakorlati feladatokban is megvan az elméleti sík?
A tanárok nagyon törekednek arra, hogy az óráikat a saját elképzeléseik és elméleti megfontolásaik szerint építsék fel. Minden óra valahonnan valahova szeretne eljutni. A mai ember nem tud befele figyelni. Mikor egy pillanatra egyedül marad és befele figyelhetne, millió dolgot kitalál, hogy mi az a más, amire fókuszáljon. Mikor beteg lesz inkább elmegy egy orvoshoz, aki megvizsgálja és megmondja kívülről, hogy mi a baja. Miközben az embernek lehetősége lenne arra, hogy a figyelmét addig pallérozza, amíg megfelelő ismeretekkel bírhatna önmagáról. Ebben a táborban a belső figyelem gyakorlata történik.
Az EXCEPT résztvevői szociális problémákra reflektálnak a színház és a mozgás nyelvén keresztül. A személyes és szakmai fejlődés mellett milyen célja van még az eseménynek?
Nagyon fontos célunk a projektgenerálás: emberek hasonló érdeklődéssel megpróbálhatnak összerakni projekteket. Több nemzetközi hálózattal komolyan együttműködünk, akik az EXCEPT hálózat részeinek is tekinthetők. Egy ilyen eseménynek sokféle útja lehet az évek során. Szombaton van vége a kéthetes workshopnak és nagyon boldog vagyok azzal, ami történik és történt. Működik a településsel és a gyerekekkel, ami hatalmas fejlődés: csoportként tudjuk kezelni a falubeli kisebbeket. Emellett működik a résztvevők részéről is, mert sokat tanulnak és barátságok alakulnak ki, valamint a tanárok is meg tudják valósítani az elképzeléseiket. Reméljük, hogy a szombati záróeseménnyel komolyabb médiavisszhangot tudunk generálni és ráébreszteni az embereket, hogy a hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatásához sok lehetőség adott, melyeket nem használunk ki. Érdemes odafigyelni ennek a szférának az ajánlataira.
Ajánlatként gondolsz Szakácsira?
Ez a település, valamint az ‘odamenni, ott cselekedni és együttműködni módszer’ is mind ajánlatok. Sajnos részvételre alapuló csoportműködés nagyobb városokban sincs nagyon: olyan, demokratikus rendszert szimuláló, 10-15 fős csoportokra gondolok, melyek egymás kölcsönös tiszteletén alapszanak.
A programok megszervezése mellett színházi rendezőként is részt veszel az EXCEPT-ben?
Sajnos jelenleg nem úgy veszek részt, ahogy szeretnék: jó lenne gyakorlatilag is belefolyni a munkába. De az a tapasztalat, hogy nehezen jutok el a workshopokra, inkább hárítom az akadályokat, felügyelni a zajló folyamatokat. Ez is rendezés valahol: hogyan tudom úgy figyelemmel kísérni az eseményeket, hogy nem szólok bele, de mégis elősegítsem azt, hogy a kreatív munka egyre szárnyalóbb legyen.
Az EXCEPT után kéthetes gyerektábort is szerveztek Hercegfalván. Hogyan kötődik egymáshoz a két esemény?
Az EXCEPT ennek a projektnek egy állomása. A táborba velünk tart tíz külföldi és kipróbálják mit tanultak itt, Szakácsiban, a kéthetes workshop alatt. Szerbiában is és itt is van egy táborunk. Jövő héttől összesen 35-40 gyereket fogunk táboroztatni, akik 11-16 évesek.
Hogyan választjátok ki a résztvevőket?
Kétféle úton kerülnek be a gyerekek a programba. Negyedik éve szervezünk táborokat, így már többszáz gyerekkel van kapcsolatunk. Ezek a kamaszok továbbra is fenntartanak kis csoportokat, például színházat csinálnak. Ők az egyik kör, ezen kívül a TÁMOP pályázat keretében több iskolával is együttműködünk. Négy országból érkeznek gyerekek. Azokból akikkel idén együtt dolgozunk kiválasztunk öt-hat fiatalt, akik kicsit tudnak angolul és képesek egy ilyen projektben részt venni: velük jövőre újabb tábort szervezünk.
Mit tanítotok?
Délelőttönként különféle foglalkozásokat tartunk, mindenkinek a készségei szerint. A tanárok is segítenek a gyerekeknek a programok kiválasztásában. Előadások, sportolási lehetőségek, számítógépes játékok és ismeretek, képzőművészeti programok, zene, tánc… nagyon sokszínű a programkínálat.
Lehetségesnek látod a művészeten keresztül a társadalmi problémák megoldását?
Véleményem szerint rettenetesen fontos célzott művészeti alkotásokkal felhívni annak a bizonyos felső, másfél-kétmilliós rétegnek a figyelmét az ilyen jellegű társadalmi problémákra. Fontos harcolnunk az előítéletekkel és elérnünk azt, hogy az értelmiség keresse a társadalmi problémákhoz való közvetlenebb hozzáférést. Mindenki fogadjon örökbe egy családot és az év 365 napjából egy hétig az ő életükkel foglalkozzon – ez már hatalmas előrelépés lenne.
Szerinted kell, hogy legyen a művészeknek társadalmi kötelességtudata?
Mindenképpen. A művészi szakma elég individualista – a színház legalábbis biztos. Nagyon sok benne a személyes elem, mivel a művészek sokat foglalkoznak magukkal. De ezen túllátva meg kell vizsgálni, hogyan tudnak a művészek a társadalomhoz közvetlenebbül hozzájárulni. A közösségi művészeti gyakorlat a kommunikáció és az együttműködés olyan képességtára, melyben ezek az elemek ugyanúgy jelen vannak, mint a való életben. Nem műalkotások létrehozása sokszor a cél hanem az együtt gondolkodás és a közös munka.
Hogyan tekintesz a művészetre ennek hiányában?
Szerintem ilyen nincs. Mindenki azt gondolja, hogy valakinek alkot, de a látlelet mégis az, hogy nagyon szűk körnek készíti a műveit. De ezt nem szabad összekeverni a nagy színházak soknézős előadásaival. Gyakran fennáll a lehetőség, hogy valaki elvész a szépségkeresésben és a nagyon bonyolult jelentések szimbolikájának a megtalálásában. A színház alapvetően az emberi működés szinte egyetlen tanulmányozási terepe. Itt lehet a legjobban számot vetni azzal, hogy mik vagyunk, hogyan működünk és hogyan működhetnénk, mik a tendenciái az embernek és ezeket miért nem fejti ki. Ha egy előadásból ez elvész, akkor a társadalmi felelősségvállalás vész el. Nem szeretem azt a színházat, ahol ez nem jelenik meg. Nem rákérdeznek, hanem kinyilatkoztatják, hogy szerintük milyen az ember. A kérdésfeltevés borzasztóan fontos tanítás: bizonytalan vagyok és nem pontosan értem saját magamat vagy a másik embert. Rákérdezni például, hogy valaki miért nem tud bosszút állni az apja haláláért, vagy hogyan történhet meg, hogy valaki a saját anyját veszi feleségül. Ezek mind drámák és ezek a drámák kérdések. Nincs meg bennük a válasz; ezeket fel kell tárnunk önmagunkban, még ha fájdalmas is. Ez szintén a társadalmi felelősségvállalás része, hogy egy művész az emberi működéssel foglalkozzon.
Bizakodva tekintesz a jövőbe?
Igen, mivel az, ami itt történik, egy világméretű változás része. Nem csak mi ismertük fel ennek a munkának a fontosságát, valamint hogy az emberiség a megváltozott tanulási és ismereti módszerek mellett a működéseket is gyakorolja. Az emberiség egységére világít rá, hogy a világ három legkülönbözőbb pontján egyszerre kezdődtek el ilyen próbálkozások az elmúlt pár évben. Nem sötétben keresgélés ez többé, hanem szakmai ismérvek alapján tanulható és gyakorolható folyamat. Mára kezd kialakulni a szintézis: ez a fajta társadalmi segítségnyújtás érvényes és önálló művészeti formává válik.
A helyzet egyszerre reménytelen és reménysugarakkal teli – tűnődök el, miközben a lemenő napot nézem a falu fölött. Huszonnégy órával ezelőtt még a falu létezéséről sem tudtam, most pedig elmondhatom, hogy rengeteg élettapasztalattal kocsikáztam vissza a világ háta mögül. Érdekes, ahogy Budapest főterein gyűjt a Greenpeace a pandáknak, meg magyarok csapatostul mennek el Dél-Afrikába vagy épp India slum-jaiba önkéntes segítőnek. Persze érthető az új hely, kontinens, kultúra és világ kihívása, de Pesttől mindössze két órányira ugyanakkora nyomort találhatunk számtalan, segítségre szoruló emberrel. Nem, nem ők akartak szegények lenni. Nem, nem munkakerülők, beleszülettek egy helyzetbe és nem elég műveltek ahhoz, hogy akár végiggondolják, hogyan tudnának ebből kitörni. Ha pedig úgy gondoljuk, hogy a hátrányos helyzetben lévők megsegítése túl nagy falat, vagy épp mi inkább a magaskultúrára figyelnénk a nyomor helyett, akkor Balázs és az EXCEPT egy élhető és inspiráló utat kínál a kettő egységesítésére és meghaladására.
