Oscar Wilde odavolt az abszintért, Dorothy Parker szívesen megivott egy martinit. Vagy hármat, amitől még csak az asztal, négytől meg már a házigazda alatt találta magát, saját bevallása szerint. Hemingway és az alkohol jóban voltak, ő többek közt mojitoval mérgezte magát. A mentolos hideg puncs William Faulkner kedvence volt, Dylan Thomas nem teketóriázott, whiskey-t ivott, tisztán. Sokat.
Az alkoholnak mindig volt
szerepe az irodalomban, már a körülményeiben is. Olyan családból származik. Származott főleg régebben, amikor a pia még nyomott hagyott a papíron, akár történet, akár paca formájában egy túl jól sikerült éjszaka után. A klasszikusok szerettek részegen klimpírozni az írógépen. Másnaposan biztosan szörnyű hangja volt, de talán ezért is maradtak részegek inkább.
Manapság nem feltétlenül
tivornyáikról ismertek az írók (kivéve mondjuk a fiktíveket, például Hank Moody-t, a Kaliforgia című sorozat nő-, pia-, balhé-, és Kafka-mániás főszereplőjét,) de még így is elég regény létezik a világirodalomban a maga vicces/sírós/dögös/tragikus alkoholszázalékával. Medvék kötöződnek rendőrökhöz, mint Tolsztojnál, Kingsley Amis-nál szépen ég tőle az ágy, Thomas Hardy figurái eladják miatta a feleségüket.
Az őrület korlátlan,
Alex barbiturátokkal kevert tejet iszik a Mechanikus narancsban, Thomas Pynchon Súlyszivárványa legalább 50 különböző alkoholkeverékkel operál, tiszta alkoholt és valeriana gyökeret kevernek boldogasszony papucsával, és az angolok által csak marhahús teaként ismert erőlevessel. Meg köhögés elleni sziruppal. Például. Raoul Duke és Dr Gonzo is ihatták volna a Félelem és rettegés Las Vegasban című kéjutazásban. De náluk csak éter volt, meg némi sör, tequila, és tabletták. Nem lehet mindent.
Aztán hogyan is maradhatna le a listáról
a pángalaktikus gégepukkasztó, Douglas Adams mára klasszikus Galaxis útikalauzából? A könyv szerint „hatása olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek.” Felettébb meggyőző. Arra a kérdésre, hogy miként volna elkészíthető a Földön, ezt válaszolta a szerző: ” sajnos számos környezetvédelmi törvény, fegyverszüneti egyezmény, valamint a fizikai törvényei tiltják az elkészítését itt a Földön. Sajnálom. ”
Van egy kifinomultabb bagázs is,
az elitklubba tartozhatna Arthur Ruskin, A hiúságok máglyája VSOP konyakot kortyolgató karaktere, vagy Gatsby a gin-citrom-szódájával. Vágya tárgya Daisy inkább mentolos puncsozik, lett volna témája William Faulknerrel, egy darabig. Holly Golightly örülne a klubtagságnak, az Álom luxuskivitelben üdvöskéje (igen, őt játsza Audrey Hepburn egyik legikonikusabb alakításában) rajong a White Angelnek becézett gin-vodka koktélért. James Wormold, a porszívóárusítást titkosszolgálatra cserélő ügynök daiquirit iszogat Graham Greene Emberünk Havannában című regényében.
Ha visszaugrunk az időben,
mondjuk Beowulf korába, ott sem találunk mást, mint politikai fontossággal/ villantási lehetőségekkel bíró sörcsarnokokat. Olyannyira fontosak ezek a helyek, ahol a mézalapú söröket isszák, hogy akár szörnyek (lásd Grendel) ellen, életük árán is védelmezik őket a szereplők. Shakespeare-nek sem kellett a szomszédba mennie piáért, Falstaff orcái sherrytől hevülnek, és akkoriban még ismerték a kanárit, ami nem madárt jelentett, hanem sárga bort. Kedves egészségetekre!
(Hogy minden nyelven ihassunk másokkal, álljon itt egy link a világ koccintási felkiáltásaival.)
