A pap gyermekei; Rendezte: Vinko Brešan
Önfeledt, hamisítatlanul nyári vígjátékként harangozza be a forgalmazó A pap gyermekeit, s a kijelentés az önfeledten, a nyárin és a vígjátékon kívül tökéletesen megállja a helyét: a szerb-horvát koprodukció eredményeként létrejött film a hibái, hiányosságai ellenére is vitathatatlanul eredeti alkotás. Persze a banális történet önmagában véve valóban egy könnyed vígjátékot vetít előre, hiszen mi más sülhetne ki abból, ha egy kis horvát halászfalu ügybuzgó papja úgy dönt, hogy Istent játszva saját maga segíti elő a gyermekszaporulat növekedését? Fabijan atya szövetségeseivel, a mamlasz újságárussal és a hibbant gyógyszerésszel lát neki az ördögi terv kivitelezésének: a gumióvszereket kilyukasztják, a fogamzásgátló tablettákat pedig vitaminokra cserélik.
Igen, ilyesmire leginkább egy altesti poénokban bővelkedő, idétlen amerikai vígjátékban lehetne számítani, de az ötlet ezúttal egy lelkiismeretes pap fejéből pattan ki, a falu lakossága pedig meglehetősen zárt, szemérmes és vallásos közösséget alkot. Vagyis mindenki mindenkivel összefekszik, de azután derék keresztényhez illően meg is gyónja a bűneit, s a következő légyottig igyekszik elmormolni a vezeklésül kiszabott miatyánkokat. Erről A pap gyermekeinek pedig egy árva szót sem kell szólnia, hisz rajta a jel a rendőr, a tanár vagy a politikus homlokán is, amikor megérkezik a vasárnapi misére. Vinko Brešan rendezése persze nem elsősorban a helyi közösséget, hanem a társadalom egészét kritizálja.
A faluban ugyanis – származástól, vallástól, politikai meggyőződéstől, nemi identitástól függetlenül – a társadalom minden rétege képviselteti magát, akik nem Isten vagy a törvény színe előtt, hanem kizárólag az ágyban egyenlők. A pap gyermekei valóban komoly témákat érint, de a népességcsökkenést, a homoszexualitást vagy a politikusok csőlátását is épp hogy csak megpiszkálja, majd a film visszatér a megszokott kerékvágásba, és döcög tovább a maga békés tempójában. Kivételt ez alól talán csak a keresztény egyház negatív megítélése képez, de a pedofil papok gyalázatát túlbeszéli A pap gyermekei: az üres szoba, a vetett ágy és a magányos feszület lassan közeledő, sivár összképe nem igényelt volna magyarázatot. Azért nem, mert egyrészt a kamera éppen elégszer időzött a kórusban éneklő kislányon, másrészt nem ez a lényeg. Nem az számít ugyanis, hogy ki ejtett teherbe egy gyereklányt, fajtalankodott egy kisfiúval, molesztálta őket vagy akár csak nézett rájuk sandán, hanem az, hogy egyáltalán felmerülhet a gyanú.
Innen nézve A pap gyermekei címe, akár a szexuális zaklatásnak kitett elsőáldozókra, akár a nem kívánt terhességre céloz, egészen morbidnak hat, pedig sokkal inkább vonatkozik Fabijan híveire és a – mózeskosár híján – papírdobozban a plébánia előtt hagyott újszülöttekre. A rákkal küzdő Fabijan atya ugyan a betegágyán ülve gyónja meg a bűneit, vagyis meséli el élete történetét, a narráció éppen ezért néhol melankólikus, de a film hangulata alapvetően idilli. Már csak azért is, mert a váratlanul bekövetkezett bébibumm többnyire csupán galibát okoz és félreértéseket szül. S bár mosolyogni szinte végig lehet a filmen, sőt, néhány kifejezetten vicces jelenet is akad, ilyen például az is, amikor az egyes számú apajelölt még rendesen keresztet vet, a kettes számú már csak hadonászik valami hasonlót és legyint, a hármas pedig a séróját lövi be a szenteltvízzel , vígjátéknak meglehetősen halovány.
Éppen ezért vagyok gondban A pap gyermekeivel, hiszen ha a szomszédos országok filmipara ilyen teljesítményre képes, az nekünk is bizakodásra ad okot, ugyanakkor Vinko Brešan munkája alig éri el egy jobb tévéfilm szintjét. Az még csak hagyján, hogy a színpadi alapanyagot nem sikerült maradéktalanul átültetni a mozivászonra, így a filmnek éppen a dramaturgiai hiányosságai a leginkább szembeötlőek, de A pap gyermekei humoros is, meg nem is, fel is vet fajsúlyos kérdéseket, meg nem is és bírálja is a társadalmat meg nem is. Mint a lyukas gumióvszer. Hatásos is, meg nem is.
