Balogh Zsolt, Londonban élő magyar videó designer, animátor. Elképesztő, világméretű produkciókban vesz részt, a neve mégsem zengi be a sajtót. Zsolt készített animációt például a Great Britain című darab díszletéhez a National Theathre-be, mely a nagy telefon lehallgatási botrány történetét dolgozta fel, de vetítést koreografált a Vivid Sydney Fesztiválra is. Színházi előadásokhoz, koncertekhez, kiállításokhoz készít videót egy elképesztően profi csapattal, a 59 Productions-zel. Zsolt most éppen Budapesten van, munkájáról, sikereiről, a videó design lehetőségeiről beszélgettünk vele.
http://vimeo.com/69611974
Mi pontosan a videó design? Hogyan kell ezt elképzelni? Más munkát végzel, mint egy animátor?
Az a videó design, amit én csinálok az esetek többségében színházban, vagy pl. kiállítson van felhasználva. Általában nem önmagáért való vizuális alkotás. Valamivel együtt működik ez a dolog, más művészeti alkotással együtt tud érvényesülni. Ez egy alkalmazott művészeti ág, mindig párbeszédet folytat valami mással. Színház esetében például a díszlet eleme. Az egyik legnagyobb áttörés az volt, amikor a Great Britain (darab a 2012-ben az Egyesült Királyságban kirobbant telefon lehallgatási botrányt dolgozza fel) című darabhoz készült animáció már nem csak illusztrálta a darabot.
A vetítés nem dekoratív jellegű volt, nem a díszlet vagy a jelenet hangulatát valtoztatta meg, hanem nagyon fontos történetmesélő szerepe volt, vagyis, egy jelenetben látottakat a vetítés mindig újraértelmezte különböző újságok vagy tv csatornák szempontjából, míg a színpad átrendeződött a következő jelenthez. Természetesen emellett számos helyszínt és a lehalgatott telefonbeszélgetések vizuális megjelenítéséhez néhány youtube mémet is létrehoztunk.
A darab további érdekessége az volt, hogy mi a színpadon lévő üveg elemekre vetítettünk, – úgynevezett magic glass-ra – aminek az átlátszóságát interaktívan tudtuk változtatni, ami fantasztikusan izgalmas volt. Ugyanakkor ez a felület csak bizonyos jellegű designt tudott hitelesen visszaadni – ezek tesztelésére csak az utolsó három napban volt lehetőségünk, miközben a többi, száz fölötti számú animált tartalmat is teszteltük, és változtattuk a rendező utasításai szerint. A próbák alatt az ügy még a bírák előtt volt döntéshozatali fázisban, tökéletesen zárt ajtók mögött – az hogy semmi nem szivárgott ki önmagaban egy kisebb csoda.
Amit én csinálok az videó szobrászatként is definiálható. A másik különbség a hagyományos videó és a videó design közt talán az, hogy nagyon sokszor nem vetítőteremben, filmvászonban gondolkodunk, hanem vagy egy épületre, háromdimenziós tárgyra, vagy a díszletbe tervezünk grafikákat. Valamilyen térbeli elemnek és egy arra rávetített animáció elegye adja az egész dolog lényegét, szóval mindig a térrel együtt érvényesek ezek az alkotások.
Hogyan kezdtél el ezzel foglalkozni? Nem egy tipikus szakma ez.
Az a legizgalmasabb része ennek a munkának, hogy ez nem jött, hanem folyamatosan jön. Ez egy annyira új műfaj, vizuális eszköz, hogy ennek mi vagyunk az úttörői. A technika fejlődésével rengeteg új lehetőség nyílik. Fejlődnek a projektorok, a számítógépek, a szoftverek, ez lehetővé tesz rengeteg új dolgot. Mindig minden kísérleti fázisban van, a videó design formanyelve és a funkciója még kialakulatlan. Ez hihetetlenül izgalmas. Kockázatos is, mert nincsenek kőbevésett szabályok, olyan kísérletek is születnek, amelyek nem feltétlenül működőképesek élesben. Én is folyamatosan tanulok. Van, hogy egy darabot teljesen elront a videó design, vagy éppen semmit nem ad hozzá az előadáshoz a háttérben futó animáció, de olyan is előfordul, hogy annyira fantasztikus és látványos az animáció, hogy szinte elvonja a figyelmet a darabról. Egyik eset sem túlságosan szerencsés. De a kérdésre válaszolva, mindig azt gondoltam, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amivel a művészetnek, a technológiának és a történetmesélésnek az elegyét lehet létrehozni. Kb. három éve dolgozom videó designerként. Előtte animációval foglalkoztam, vizuális effekteket csináltam, filmek, reklámok számára. Egy ponton belebotlottam ebbe a cégbe, az 59 Productions-be, akik akkor már egy ideje ezzel foglalkoztak. Három éve dolgozom nekik, mint videó designer. De minden folyamatos, minden folyamatosan alakul, változik. Mivel ez a vizuális nyelv fejlődik, nem tudom megmondani, hogy öt év múlva mit fogok csinálni. Sok felé előremozdulhat ez az egész.
A gyakorlatban ez hogy néz ki? Te magad is animálsz, vagy a terveit készíted el? Megálmodod, vagy másik elképzeléseit valósítod meg?
Ez egy sokszereplős játék. A rendezőknek van valamilyen elképzelésük, ami sokszor a darab hangulatát adja. A darab története, a korszak, a jelleg meghatározza, hogy milyen vizuális eszközökhöz fogok nyúlni. Általában megkapom a rendező elképzeléseit, és utána szabad kezet kapok a tervezéshez. A rendezővel, a díszlettervezővel, a technikusokkal folyamatos párbeszédben vagyok. Nagyon sokszor nem tudják az emberek, hogy mit szeretnének látni. Az a feladatom, hogy megfejtsem ezeket a még kis sem alakult képeket, amit el tudnak képzelni a darabhoz, a darab mögé. Aztán elkezdem tervezni a darab látványvilágát. Egy idő után a stúdióból bevonulunk a színházi főpróbákra, a színházba beérve elkezd nagyon sok dolog megváltozni. Bizonyos dolgok működnek, bizonyos dolgok nem. Ilyenkor kezdődik a nagyon intenzív periódus. Sok-sok változtatás kell, hogy a darabbal együtt működjön végül az animáció.
Szóval, elképzeled és le is gyártod ezeket az animációkat? A designer a divatvilágban, amennyire tudom, nem ragadja meg a tűt és a cérnát…
Ebben az esetben ez máshogy műdödik. A desinger, az animátor, a grafikus, a technikus személye összemosódik, a munkafolyamatokat mi egyben látjuk. Azok az asszisztensek, akik velem dolgoznak, elképesztően képzett emberek. Egymásra vagyunk utalva a csapatban. Mindenkinek virtuóz szinten kell lennie technikailag. De amúgy maroknyian vagyunk, a tényleges csapat nyilván nagy, de az animátorok két-három főt tesznek ki.
A Sydney Operaház falára is terveztél grafikát a Vivid fesztiválon. Ez mennyiben másabb, mint egy díszlethez animálni?
A vetítés a Vivid Sydney Fesztivál megbízásából készült. Ebben az évben rekord mennyiségű ember nézte meg, ha jól tudom, több, mint másfél millió ember. Ez egy fényfestés technikával készült show volt, ahol egy tizenöt perces animációt hoztunk létre. A fényfestés alapvetően egy optikai illúziókra támaszkodó nyelvrendszer. Mi tovább akartunk lépni ezen, és egy történetet meséltünk el az animációval. A történet maga a Sydney Operaház megépítésének ötletét, a megépítését, a jelenét, az elszomorító ökológiai valósággal való szembenézést jeleníti meg, majd ez a történet a végén egy furcsa vízióval zárul. A vége egy jövőkép, melyben az Operaház elsüllyed egy hatalmas viharban, majd újra feléled. Volt egy narratívája a vetítésnek, ami nagyon nem szokványos. A fényfestés olyasmi, mint egy tűzijáték. Nagyon szépre kellett megcsinálni. Nem volt könnyű. Arra is ügyelnünk kellett, hogy a történet követhető legyen mondjuk azok számára is, akik nem az elejétől kapcsolódnak be. Ugyanakkor vizuálisan is elég lebilincselőnek kellett lennie, ahhoz, hogy az emberek végig akarják nézni, akár újra és újra, többször is.
Hogyan kerültél Londonba? Mennyire van rálátásod a magyar videó design szakmára? Szerinted hol tart ez most itthon?
2005-ben mentem ki, dolgoztam egy kicsit, aztán meg elmentem erre a mesterképzésre a National Film and Television School-ba. Azóta Londonban vagyok. Igazából kölcsönösen nem ismerjük egymást a magyarországi színházi világgal. Az a tervem, hogy amíg most itthon vagyok, megszervezzek egy desgin kiállítást magamnak. Minden munkának elkészül egy miniatűr változata. A színpadnak, vagy akár az operaháznak. Ezek meg vannak építve 3D-ben, a gyártás közben is ezeken teszteljük az animációkat. Ezeket el szeretném hozni Magyarországra. Ennek nyilván az is a célja, hogy kicsit jobban megismerjük egymást a magyar színházakkal. Láttam már pár, a mi munkákhoz hasonlót, de amiket én láttam, ott a videó design nagyon óvatosan volt kihasználva. Nem éreztem azt, hogy a videó design megkapta volna azt a szerepet, amit nagyon megérdemelne. Nem töltötte be a funkcióját. Annyira sok minden történik a szemünk előtt, hogy a 21.század színházában elvárás lehet az, hogy ezzel a vizuális izgalommal kezdjünk valamit, és használjuk a modernebb eszközöket is.
