Könyv Kata festményeit sokat nézegettem a neten. Nem tudtam megfogalmazni, mi tetszik bennük, vagy mi nem tetszik bennük. Sokszor hasonlítgattam, néha eszembe jutott Dalí. Sokfélének mégis egységesnek éreztem a képeket, klasszikusnak is, de mainak is.
Könyv Kata új képei azonban tényleg nagyon újak. Az Erlin Galériában nyílt kiállítása a Transcendo, (túllépés, túlszárnyalás) lerombolta a könyvkata képet a fejemben, félig üres vásznakkal, sok-sok fehérrel, figurák hiányával is találkoztam a képeken.
A kiállítást Hanka Nóra, művészettörténész, majd egy sajátos performansz nyitotta meg. Egészen szürreális elegyét láthattuk a festészetnek, a zenének és a rituálénak. Könyv Kata és Kiss Adél egymással szemben ülve egymás arcát festették. Kezdetben mintha csak sminkelnének, majd végül teljesen festékbe borították a másik arcát. Közben Okazaki Masato fűrészhangszeren zenélt, Gaál József, Kata mestere pedig földöntúli hangon énekelt, kiabált, néha gagyogott. A performansz, vagy inkább rituálé végén megszülettek az arcnyomatok, melyekhez hasonlót feszített vásznon látunk kiállítva a galériában. Beavatottak lettünk, azt hiszem.
Kata még festékes arccal ült le hozzám beszélgetni. Elmesélte az új képek történetét, hogy mi hozta elő ezeket a fehér vásznakat, mi hozta ki belőle ezeket az új technikákat. Rengeteg motívumról, utalásról beszélt, végeláthatatlan fejtegetnivalóról. De elmesélte milyen csakfestőnek lenni, milyen festőnek maradni, amikor az manapság már annyira nem divatos.
Számomra meglepően másak ezek a képek, mint amiket eddig láttam tőled. Minden csupa fehér… Mi történt?
A középső kép, itt a középső falon, Az apáca beavatása. Ez a kép indított el ezen az új vonalon. A lét által való kimetszettség érdekelt. Nem a sötét metszi ki ezeket az alakokat már, hanem a vászon maga, a vászon anyaga. A vászon hasonlattá vált, és használni kezdtem, mint tényleges elemet a képeken. Magdaléna figurája is sokat jelent számomra. Le van takarva a haja, ez átalakulhat egy dekoltázzsá. Női létélményeken, minőségeken meditáltam. A fehér talán azt is mutatja, hogy kicsit leegyszerűsödtek a képeim, a gondolati világom is. Ez nem negatív leegyszerűsödés, picit letisztultam, azt hiszem. Volt egy váltás az életemben, és ez látszik a képeken.
A másik falon régebbi képek vannak, ugye? Még szembetűnőbb az elmozdulás.
A másik falon régi képek vannak, igen. A kurátor Hanka Nóra volt, ő válogatta össze a képeket. Ő látta, és jól látta ezt az átváltozás-jelleget a képeimen. Ez volt a koncepció, ami alapján elindultunk. A fehér vászon most nagyon érdekel. Nőként is. Annyi mindent előhoz. A fehér abrosz, amit leterítesz az asztalra, egy kendő, amivel eltakarod a hajad. A hagyományok, a tradíció is érdekel. A bibliai témák is. Bűnbánó Magdolna figurája különösen. Nem annyira az átélés fontos, inkább a kifelé figyelésre összpontosítok. De élvezem, mert sokmindenre reagálok, azt hiszem. Például a Photoshop-jelenségre. Valamit kivágni, kimaszkolni… Ki tudom élni a vágyamat, hogy a klasszikus művészetet, a klasszikus hagyományokat is továbbvigyem. Alkalmam nyílik rá, hogy egy klasszikus arcot, kezet oly módon ábrázoljak, ahogy számomra kedves, akár reneszánsz, barokk eszközökkel.
Nagyon sok dolgot említettél, sokféle hagyományt, problémát. Vallás, nőiség, festészeti hagyományok, túlvilági dolgok. Hogyan alakul ez benned? És mit gondolsz hogyan lesz ez érdekes mások számára?
Tök profán együttállásokból, mint ahogy ezen az asztalon vannak tárgyak, amiket látunk, adódhat olyan asszociációs rendszer, ami tovább visz a tárgyi megismerés határán. Minden a tárgyi megismerésen túl vezet. Ebben a rendszerben élek, bár ez inkább megtalál, nem annyira tudatos, mint amennyire ösztönös. Ebben a válogatásban a nőiséget is vizsgáltuk, hagyományokat is, a hiábavalóság kérdését is, tényleg sokféle dolgot. Nem vagyok egy vad feminista, de amúgy fontosnak és érdekesnek tartom, hogy mit kezd egy mai ember ilyen létbemetszett bibliai alakokkal akár, vagy festészeti hagyományokkal, reflexiókkal.
Beszéljünk picit a performanszról! Olyan volt, mint egy rituálé. Ezek a földöntúli hangok, a fűrészhangszer, megszületett az arcnyomatos kép.
Ami még nagyon fontos ezeken a képeken, az a vanitas motívum, a hiábavalóság. Az egész performansz egy ilyen hiábavalósági gesztus. Kiss Adél festőművész, alkotótársam és barátom volt az egyik szereplő. Egy kis sminkigazítással indul a téma, ekkor már mindenki asszociálhatott napjaink megfelelési kényszereire, a szépségre. Ez átalakult egy kabarés, túljásztott, túlfestett világgá. Ezután az arc hordozóvá vált, médiummá. Vanitas motívum lett belőle. Hiába tagadjuk, hat ránk ez az egész közvetített üzenet, hogy szépnek kell lenni, fiatalnak kell lenni.
Veronika kendője is nagyon érdekelt minket, mint motívum. Veronika kendője olyan textília, amin Jézus arcának lenyomata látható. Egy nem kézzel festett kép. Az arcnyomatok meg ezt a hagyományt idézik. Az arcunkat a végletekig festettük, és aztán ennek lett egy lenyomata.
Gaál Jocó meg a mesterem volt. Eljött és azt mondta, ő énekel, és ő így tud. Improvizált, magától szállt be, a meghívón sem szerepelt, hogy ő is része lesz majd a produkciónak. Jocó marha jól énekelt, úgy gondolom, dobott az előadáson.
Sokat beszéltél a képekről, de keveset magadról. Azt mondtad új életet kezdtél, de maradtál klasszikus értelemben vett festő. Volt itt ez a performansz, de valójában más felé nem nyitottál, csak a festészeten belül.
Próbálok nyitottan és nem rutinból folytatni mindent. Új életet kezdtem, élek valahogy, de a művészet a központi része az életemnek. Rajztanár vagyok egy iskolában, szakköröket is vezetek. Van egy rajzrovatom is az ÉSben. Azt nagyon szeretem. Igazság szerint felvételizem a doktori képzésre, de nem vettek fel. Szerintem túl tradicionális vagyok oda. Néztem, hogy kit vettek fel, és mindenki intermediális dolgokkal foglalkozik. Én is csináltam videókat, de visszaeső festő vagyok. Ez lenne a végszó, bármi is van. Trendek jönnek, mennek, de én festő maradok.
