Februárban eléggé felkavarta a közvéleményt,
amikor a Facebook bejelentette, hogy potom 19 milliárd dollárért megvásárolta a Whatsappot. Az üzenetküldő csoda öt éve létezett, 50 fejlesztővel, az adásvételit három hónappal azután írták alá, hogy a képchat-tel operáló Snapchat 23 éves alapítója visszautasított egy 3 milliárdos ajánlatot, mondván, nem akarja rövid távon elpazarolni a tehetségét. Lássuk be, tényleg aprópénzről van szó, senkinek eszébe sem jutott volna elfogadni ezt a csekély alamizsnát egyetlen működő ötletért cserébe.
Mike Judge, a Beavis és Butthead, valamint
a Hivatali patkányok szülőatyja már a nyolcvanas évek óta röhög az ilyen és hasonló ügyleteken. „Dolgoztam egy start-upnak akkoriban, hardveres alkatrészeket gyártottunk nagyfelbontású monitorokhoz. Az egész kultúrát nagyon viccesnek találtam, idióta ötletek, szociális bénázás, rengeteg virítás és pénz. Rajtam kívül senki nem nevetett. A Szilícium-völgy abszurd volt és idegesítő. Túl sokat időztem a környéken, az ex-feleségem onnan származott, ezért húsz éven át minden egyes hálaadást és karácsonyt ott töltöttünk. Nagyon jól tudom, hogy azt a helyet ki lehet nevetni „-mondja Judge.
Így hát megalkotta és Szilícium-völgy-nek keresztelte
legújabb szatíráját, amely tocsog az IT-világot körülvevő szédületben. Az alapsztori annyi, hogy Richard, a nem éppen nagykutya programozó (akit Thomas Middleditch alakít kellő agóniával) rádöbben, hogy hobbiból indított oldalát egyszerre két pénzeszsák is szeretné kisajátítani. Az egyik a gúglira igencsak hasonlító Hooli, megalomániás főnökkel, a másik Peter Gregory, aki kockázati tőkében utazik. Richard dilemmája pedig nem más, mint hogy eladja-e ötletét 10 millió dollárért a Hoolinak, vagy inkább fogadja el Gregory 200 ezres kezdőtőkéjét, és indítsa el saját vállalkozását programozó pajtásaival Szilícium-völgy lágy ölén.
A sorozat szerethetőre sikerült,
vicces, hihető, de nem lenézően okoskodó, szatíra ide vagy oda. A Dropbox alapítójának például tetszik. „Számtalanszor jöttek ötleteink, amikből viccet lehetett volna csinálni. Aztán volt, hogy sikerült is. Értjük a helyzeteink abszurditását” – mondja. Abszurdból van bőven, lehet, hogy egyik-másik poénnál azért nem árt, ha az ember járt már hasonló cégeknél. Mondjuk bennfentesként. Mert akkor jobban ül a dolog.
Judge bevallotta, hogy
az elején dühvel közeledett a témához. Nyilván nem a lelkes programozókat szerette volna lesavazni maró gúnnyal, hanem a pöffeszkedő milliárdosokat. „Ezek a fejesek hisznek abban, hogy jobbá teszik a világot, mialatt ők véletlenül eszméletlen sok pénzt kaszálnak. Mintegy mellékhatásként. Sokan közülük nagy egójú, arrogáns emberek. Jó őket kigúnyolni, akár gonoszan is.”
Nem érti a mély személyi kultuszt,
ami körülveszi az IT-világ értelmi szerzőit. „Találkoztam ilyennel, nem mondok nevet, meg amúgy is régen történt. Istenként beszéltek róla, volt, aki kéthetente pár perces találkozásaikat fanatikus imádattal kezelte, mert az illető annyira hihetetlenül lenyűgöző. Ezért ért a nevük annyit. Más kérdés, hogy a technológiai buborék felrobbanása után ugyanezek az emberek perelték istenüket.”
Kevés negatív kritikát kapott a sorozat, kivéve,
hogy nincs elég női szereplője. Egy azért akad, mellékszerepben. Judge szerint ez is a hiteles ábrázolás része. „A Google büszkén hangoztatja, hogy 12%-ban alkalmaznak női tervezőket. Jártam ott, két vagy három teremben ülnek a programozók, nagyon csendben kell maradni, és 50-ből ha kettő nő. Szerintem ezt ki lehet figurázni. Egyetértek, jót tenne a sorozatnak több női szereplő.” Mindenesetre a második évadot is berendelték…
