A Könyvhétre a Betűtészta Kiadó megjelentette az első hazai kisiskolás fiúknak szóló folytatásos sorozatot. A több szempontból is úttörő könyvet Pacskovszky Zsolt író, műfordító jegyzi. Vele és Enner Patríciával, a kiadó vezetőjével beszélgettem.
Patrícia, a Betűtészta gyerekkönyvesboltként indult. Hogy lett belőle kiadó?
Enner Patrícia: Bejött Nyulász Péter, aki eddig csak a polcokon ült kötve-fűzve, és mesélni kezdett a Helkáról.
A Helka sikere után nem volt kérdés sem a folytatás, sem pedig még több könyv kiadása. Mi alapján döntöttetek egy fiúknak szóló sorozat mellett?
E.P.: Kicsit olyan, mintha egy sípálya tetején léc és bot nélküli gyereket hibáztatnánk, hogy miért nem csúszik már le. Vannak olyan fiúk, akik igenis szeretnének olvasni, az első ikszen is túl friss, kortárs magyar gyerekirodalmat, de ha nincs nekik, nem okolhatjuk őket, hogy nem olvasnak. Mi egy snowboardot adtunk ezzel a kötettel a kezükbe, egy sorozat első kötetét, mely Kishugóról szól, aki minden órán alszik, éjszaka ugyanis az Álomrendőrségnél dolgozik, belemegy emberek rémálmába, helyrehozza az ottani rémes, vicces helyzeteket, hogy az emberek reggel jókedvűen ébredjenek. Két síkon válhat az olvasó a könyv részesévé: Kishugó nappali, „osztályos” sztorijaival és az éjszakai történetekkel.
Zsolt, a kiadó kiskamaszoknak szóló gyerekkönyvsorozatra kért fel, honnan jött az álomrendőrség ötlete? Milyen irányban folytatódik a sorozat? Gyerekkrimi? Kalandregény?
P.Zs.: Amikor Patrícia említette, hogy szeretne egy fiús, alsósoknak szóló, humoros sorozatot, először nem értettem, miért épp rám gondolt, mert a Szabadesést olvasta tőlem, az meg, nekem úgy tűnt, nem a tavalyi év legvidámabb könyve volt. Mindenesetre eltöprengtem a dolgon, és szinte azonnal eszembe jutott egy régi ötletem, egy szövegkezdeményem, aminek már Az Álomrendőrség volt a címe, és egy Aranyvackor pályázatra írtam egy este alatt. Már írás közben hívták fel a figyelmemet, hogy az ötlet – egyesek képesek mások álmaiba hatolni – másnak is eszébe jutott, ez az Eredet című filmnek is az alapötlete. Megnéztem a filmet, ami a látványra és az akciókra van kihegyezve, DiCaprio célja egész más, mint az én álomrendőreimé, és a szereplőkről végig szinte semmi olyat nem tudtam meg, ami igazán érdekelt volna. Engem meg az alakjaim, legfőképpen persze Kishugóé, legalább annyira érdekelnek, mint maga a történet. A sorozat további köteteiben is a kalandok fognak dominálni, amelyeket Kishugó egyelőre élvez, hisz nappal az osztálytársai kinevetik, éjszaka viszont hős lehet. Ezzel párhuzamosan azonban az ő fejlődéstörténetét is szeretném fokozatosan adagolni. Sok mindenben el fog bizonytalanodni, a szüleiben, a szerelemben, fontosnak hitt dolgokban, sőt az álomrendőrség feladatának helyességében is. Jó az, hogy nemcsak az ember életébe próbálnak annyian beleszólni, de valakik még az álmait is „kiigazítják”?
A Kishugó sok szempontból nagyon bátor és szokatlan kiadvány. Milyen a fogadtatása?
E.P.: Ez nem egy jólfésült, tanárnak-szülőnek megfelelős könyv, ezt szerettük volna Réka firkaszerű rajzaival is kifejezni. Ehhez képest a Betűtésztában osztályoknak veszik. A gyerekek imádják, átjön nekik Zsolt humora, a könyv lazasága.
Egyszer egy éjszakai levelezésünk végén Zsolt így köszönt el tőlem: Kishugó vigyázza álmod! Ez lett a könyv szlogenje. Én nagyon szeretem.
Közben úgy tűnik, ez standard elköszönése lett Zsoltnak. Hogy találtatok rá Neszmélyi Réka illusztrátorra?
E.P.: A budakeszi gyermekorvosi rendelő falán…. Réka falfestményei a várakozás szorongását oldják a kicsiknek.
Kishugó, ahogy Réka rajzain is látszik, nem épp a pallérozott beszédmódjáról híres, a tanárnőjét, Banyákinét kimondottan utálja, mert nem hagyja aludni matekórákon, és neveletlennek tartja. Az álomrendőrség többi tagja sem teljesen „normális”. A magyar gyerekirodalomból már nagyon hiányzott egy ilyen szemtelen, elviselhetetlen, de mégis szerethető figura. Tudatosan lett Kishugó hiánypótlék?
P.Zs.: Kishugó figuráját inkább két másik dolog befolyásolta. Az egyik, hogy ezzel a történettel párhuzamosan egy thriller, első verzióján dolgoztam társszerzőként, és erősen vágytam arra, hogy itt lazábban, élvezettel, nagyobb játékossággal mozoghassak, ezért igyekeztem úgy kitalálni a főszereplő figuráját, hogy az ő alakja lehetőséget teremtsen erre. A másik: érdekelni kezdett, hogy a saját, hat és fél éves gyerekeim miért rajonganak úgy egyik-másik anime-hősért. A közösnek az tűnt bennük, hogy mindegyik valami fantasztikus képességgel bír, s ez lököttséggel, eszelősséggel, bogarassággal vagy épp ilyen-olyan szenvedélybetegséggel párosul. Ugyanúgy a jellemkomikum az alapja ezekben a sztorikban a viccességnek, a helyzetkomikumnak, mint Molière-nél, csak itt Tartuffe nindzsa dobócsillagot hord a zsebében. Ott ragadtam a tévé előtt a kölykökkel, és felbuzdulásomban én is ilyen irányba próbáltam vinni a saját figurámat. Nem is volt ez olyan nehéz, mert jobban érdekelnek az ambivalens figurák, akiknek több közük van a valósághoz, mint mondjuk a tiszta lelkű, furfangos legkisebb fiúknak, akik végül elnyerik a sótlanul szép vagy a házsártosságot potenciálisan magában hordozó királykisasszony kezét, akivel szerintem csak akkor élnének „boldogan, amíg meg nem halnak”, ha a haláluk elég hamar bekövetkezne.
Miért pont (rém)álomrendőrség?
P.Zs.: Azért döntöttem úgy, hogy megtartom a régi szöveg címét, mert tetszett, hogy többféleképpen érthető. A „mintarendőrség” és „álmokat felügyelő rendőrség” jelentés mellett az álmok szabadságának és a rendnek az ellentéte is egymásnak feszül a szóban. Van egy kis orwelli íze is, és a későbbiek szempontjából ez csak jó.
E.P.: Volt már nálunk filmes tábor, olvasóvá nevelő foglalkozás is belőle, és azt látták a drámapedagógusok, színészek és tanárok, akik ezeket tartották, hogy még a legzárkózottabb gyerekek is megnyílnak ezen az álom-rémálom síkon, hiszen szerintük, amit álmodunk, azok kicsit vagyunk csak mi, nem mi cselekedjük tudatosan, felelősségteljesen, hanem bármi megtörténhet, hangosan, öniróniával kinevethetjük magunkat, mint egy kívülállót, felszabadultan.
A könyv FB rajongói oldalán felhívást tettetek közzé, a megírt rémálmok belekerülhetnek a sorozat valamelyik kötetébe. Tényleg?
P.Zs.: Olyannyira, hogy kissé átdolgozva már a második kötetbe is bekerül egy vicces álom, Sugovicz Péter föcitanár rémálma, amit nemrégiben a Kishugó filmes táborban találtak ki a gyerekek, és a Kompánia Társulat segítségével filmre is vitték. Örülnék, ha a továbbiakban valóban interaktívan alakíthatnánk a gyerekolvasókkal Kishugóék küldetéseit.
Kishugó nem csupán szemtelen, mondhatni pofátlan, de a könyvben megjelennek a hajléktalanok is, és többször is utalás történik a – mondjuk úgy – való életre. A Szabadesésben is egy, az ifjúsági irodalomban mostoha területtel foglalkoztál, ott vidéki, a Kishugóban nagyvárosi környezetben, de kimondottan alsó középosztálybeli vagy szegény sorsú gyerekek a szereplőid. Társadalmi érzékenyítés?
P.Zs.: Közhely, hogy az ember arról írjon, amit ismer, de ezt én magam sem gondolom másképp. És azt ismerheti valamennyire az ember, amiben benne él vagy élt, amit maga körül lát vagy látott, amit átélt, megtapasztalt. A fantázia fontos, de engem akkor ragad meg igazán, ha a valóságból indul ki, onnan szárnyal fel. És a gyerekek sem csupán gyermeki álomvilágban élnek; ha igyekszünk is valamennyire burokban tartani őket, azért mindent látnak, észrevesznek – különbség legfeljebb az értelmezésben van. Egyszóval, nem tudatos törekvés nálam ez a társadalmi érzékenyítés, hanem egyszerűen csak a valóságból próbálok kiindulni minden egyes történetnél, a gyerekeknek szántaknál is. A valóság pedig az, hogy a gyerekeim eddig több hajléktalant és kukázót láttak még a 2. kerületben is, mint királyfit, aki kivont karddal, fehér lovon vágtatott a Széll Kálmán tér irányába, és azt üvöltötte: „Reszkess, sárkány, jövök!”
Ezek szerint Budakeszin is kicsi az egy főre jutó királyfik száma. Lesz a kiadónak nem budakeszi illetőségű alkotója is, vagy aki nálatok akar publikálni az fontolgassa a költözést?
E.P.:Mindenki költözzön Budakeszire, ami Londont megelőzve a legjobb város. Kedves és ismerős ez a kérdésed, mindenki ezt kérdezi, pedig igazából Nyulász Péter, Bohony Bea, illetve Schall Eszti budakeszi, de Lackfi János, Megyeri Ancsa, Pacskovszky Zsolt- Neszmélyi Réka, Ijjas Tamás, Bogdán Viki, és Szepesi Szűcs Barbi nem, de akkor itt üzennék a város-image-dzsel foglalkozó embereknek, hogy adjanak ki igényes gyerekkönyvet, és híres lesz a (kis)városuk.
Zsolt, a Kishugó tehát sorozat lesz, megerősíted a vagány álom-rendőr-lány (a sorrend szabadon változtatható) feltűnését a következő részben? Ezzel össze is áll, gondolom, a mostanában szinte kötelező három tagú csapat. Mire számítsunk, Irene Adlerre vagy inkább Miss Lemon-ra? Esetleg egy újabb Kishugóra, csak lányban?
P.Zs.: Valóban színre lép a második részben egy fiatal lány, akinek a betanítása többek között Kishugó és a barátja, Ágó feladata lesz az Álomrendőrségnél. Ha már választani kell, akkor inkább Irene Adlerre hasonlít majd, mint Miss Lemonra, de még gyúrom a figurát. Leginkább a magassága lesz impozáns, és aki olvasta az első részt, sejtheti, hogy ki bámulja majd szájtátva, amikor kiszáll az Álomrendőrség liftjéből…
Patrícia, milyen könyvkiadói terveitek vannak?
E.P.: Szeretnénk a Kishugó-sorozatot folytatni, és trilógiává bővíteni a Helka-Cipriánt. És Budakeszin lakik a világ legerősebb embere, ép és para- kategóriában is, Szabó Ozor János, Ozy, aki 17 évesen motorbalesetben elveszítette egyik lábát. De Ozy felállt, 60 cm-es bicepszet erősített magára, imádja a gyerekeket, és ők is őt, gyakran tart Bickó-fickó foglalkozást nekünk. Szeretnék a 4-5 éves korosztálynak egy könyvet, vagy sorozatot, Ozyról, a Bickó-fickóról, aki a gyerekek hőse lenne. A bevételből támogatnánk Ozy versenyzését. Van még egy gyerekíró-illusztrátor szívem-csücske, remélem, ő megírja.
Bárki is legyen az illető egy ilyen lehetőséget biztosan nem hagy ki. Köszönöm, és Kishugó vagy épp Ágó, esetleg a még nevenincs rendőrlány őrizze álmunk!
