Az Európa Könyvkiadó és Wessely André által alapított Wessely László műfordítói díj idei elismertjével, Kurdi Imre műfordítóval beszélgettünk a versfordítás nehézségeiről, a képernyőn olvasásról, Egon Schiele költészetéről és a kortárs osztrák prózáról.
Hogyan kezdett el műfordítással foglalkozni, mi volt az első nagyobb munkája?
Még a gimnáziumban kezdett érdekelni a műfordítás, magamtól álltam neki. Veszprémbe jártam a Lovassyba. Akkoriban kezdtem el verseket írni, 15-16 éves lehettem. Nem tudtam még rendesen németül, de német tagozatos osztályba jártam. Egyszerűen kíváncsi lettem, milyen a vers németül, milyen a német vers. Elmentem egy könyvesboltba, megnéztem a német nyelvű versesköteteket, és találomra kiválasztottam egy Celant. Hazavittem, elkezdtem olvasni, és azt hittem, hogy értem. Persze most már tudom, hogy nem értettem. Aztán elkezdtem lefordítani magyarra, kíváncsiságból. Így kezdődött.
Az első megbízás az egyetemi évek alatt adódott: Györffy Miklós szerkesztő volt akkor az Európánál, és műfordítás órákat tartott nekünk a Világirodalom Tanszéken. Akkor éppen a XX. századi német elbeszélők című kötetet készítette elő az Európának. Behozott egy szöveget az egyik órára, és azt mondta, aki a legjobban lefordítja, annak a munkáját felveszi a kötetbe. Végül az enyémet választotta, és adott még két másik szöveget is. Így kezdtem a fordítást professzionálisan.
Az egyetem alatt volt még egy másik nagyobb munka, egy Angelus Silesius-kötet, azon Tatár Sándorral dolgoztunk együtt. Azt a kötetet Márton László szerkesztette, rengeteget tanultam tőle az alexandrinusról.
Az eddigi fordításai közül mi jelentette a legnagyobb kihívást?
A legnagyobb kihívás a Zarathustra volt. Hévizi Ottó észrevette, hogy nem tudja használni a régi kiadásokat a filozófiatörténet óráin. Maga a fordítás két év intenzív munka volt. Olyan fordítást akartunk készíteni, amelyik tényleg működik filozófiai szövegként. Ottó egész csapatot szervezett a fordítás köré, volt benne Nietzsche-biográfus és klasszika-filológus is. Ők készítették a jegyzetapparátust, de közben végig ellenőrizték a fordítást is.
Prózafordítóként érezte már úgy, hogy ellen kell állnia költői vénájának, mert az arra indítja, hogy feldíszítse az eredeti szöveget, költői fogásokkal színesebbé tegye? Azért kérdezem, mert a magyar nyelvnek (vagy a magyar műfordítói hagyománynak) van egy olyan tulajdonsága, hogy hajlamos a fordítás során az egyszerű fogalmakat képekké alakítani, jelzőket betoldani, vagy más módon dúsítani a szöveget.
Kérdés, hogy szabad-e, hogy mennyire szabad fordítás közben feljavítani egy szöveget. A fordítás során óhatatlanul kiderül, hol vannak a szöveg gyenge pontjai, amiket talán még a szerző vagy a szerkesztő sem vett észre. Megesik, hogy maradnak benne hibák, persze nem egyszerű nyomdahibák, hanem olyan helyek, ahol nyilvánvalónak tűnik a szerzői szándék, de valami hiba csúszott a megvalósításba. Ilyenkor óhatatlanul a fordítóra hárul a döntés, és nyilván aszerint dönt, ha nem is mindig tudatosan, hogy mit érdemel szerinte a szöveg.
Nekem szerencsém volt, jó, ha nem is hibátlan szövegekkel dolgoztam eddig. A német nyelv szintaktikai logikája azonban teljesen más, mint a magyaré, és a sokszoros alárendelő mondatokat néha meglehetősen nehéz magyarul felépíteni. Folytonos fejtörést okoz a szórend is: a németben kötött, a magyarban viszont annyira kötetlen, hogy az már valóságos rémálom a fordító számára.
Versfordításnál a grammatikai-retorikai sajátosságok, vagy a verslábak és rímek megtartása a fontosabb?
Ha dönteni kell, az már régen rossz. Valójában nem is tudom, hogyan működik a versfordítás, pedig azt szeretem a legjobban. Mindig elcsodálkozom utólag, ha meg lehet csinálni valamit, pedig majdnem mindent meg lehet csinálni. Vagy legalábbis meg lehet csinálni annyira, hogy feltűnően ne sérüljön semmi. Szokták mondani, hogy a magyar nyelv különösen alkalmas a verselésre: ez első hallásra hülyeségnek tűnik, pedig van benne valami. A rímkészlet például gazdagabb a magyarban, mint az indoeurópai nyelvekben általában, és több a ritmikai lehetőség is az ütemhangsúlyos meg az időmértékes verselés miatt. Így aztán a formahűség a magyarban magától értetődik, a prózában lefordított verset nem is vesszük igazán komolyan.
Megpróbáltam egyszer népdalokat prózában fordítani: hihetetlen sületlenségek, a legostobább közhelyek jöttek ki belőle.
A vers végül is nem attól jó, amit mond, hanem attól, ahogyan mondja. És ugyanez igaz valószínűleg az irodalmi szövegekre általában is.
Mennyire kell a mai nyelvhez, a kortárs irodalomhoz igazodva fordítani egy nem kortárs művet? Szükséges ez ahhoz, hogy a mű ma is élőnek hasson?
Nem hiszem, hogy lenne értelme az archaizálásnak. Fontos különbség az eredeti meg a fordítás között, hogy az eredeti nem avul, a fordítás igen. Vannak persze kivételek, Arany János Shakespeare-fordításaira szokták például azt mondani, hogy annyira részévé váltak a magyar irodalomnak, hogy már nem avulnak. De ez csak elvétve adatik meg egy-egy fordításnak. Nem hiszem, hogy archaizálni kellene, úgyis most, ma vagy holnap olvassa a szöveget, aki olvassa. A filozófia ebből a szempontból külön történet, és más kérdés az is, ha maga az eredeti szöveg archaizál.
Kevesen tudják, hogy a világhírű festő, Egon Schiele is írt verseket. Ezeknek a fordítása milyen tapasztalat volt?
A Schiele-fordítások úgy készültek, hogy kiállítást rendeztek nemrég Schiele képeiből a Szépművészetiben, és a kiállítás kurátora fel akart venni a katalógusba néhányat a verseiből. Vegyes, meglehetősen különböző szövegek ezek a versek. A többségük átlagos expresszionizmus: Schiele nagyjából ugyanazt csinálta, amit sokan csináltak akkoriban, azt, ami akkor éppen trendi volt a német irodalomban. Van viszont néhány erős szövege, azok kimondottan a nyelvi játékból élnek, azokat volt érdekes fordítani. Schiele szerintem mégis jobb festő volt, mint amilyen költő. A képei között tucatjával vannak, amik ütnek, a versei között kevés az ilyen.
Legutóbb Thomas Glavinic könyvét, A kamerás gyilkost fordította. Milyen élményei vannak a fordítással és magával a szöveggel kapcsolatban?
A kamerás gyilkos nem volt könnyű feladat. A teljesen agyament stílusa miatt volt kihívás: adott egy rendőrségi vallomást fogalmazó, pszichopata elbeszélő, aki megpróbál megfelelni a helyzetből adódó vélt vagy valós nyelvi elvárásnak, és igyekszik a lehető leghivatalosabb lenni. Ebből aztán egy olyan bikkfanyelv jön ki, amit élő ember nem ír és nem beszél, németül sem. De szerintem éppen ez a trouvaille a szövegben, ettől olyan hihetetlenül groteszk. Ráadásul mindenről szól a vallomás, éppen csak arról nem, amiről szólnia kellene. A pszichopata nem magát a gyilkosságot írja le, hanem egészen a legapróbb részletekig azt, hogy együtt húsvétoltak a barátaikkal, és végigkövették, ahogy a média szenzációt csinált a gyilkosságokból. A kamerás gyilkos esetében az volt a kérdés, hogy mennyire szabad lebutítani a szöveget. Mert halálosan ostobának kell lennie – ez a szerző felől nézve persze roppant következetesen, tudatosan megcsinált, művi ostobaság –, és egy olyan bikkfanyelven kell megszólalnia, amit normális ember nem beszél.
A kortárs osztrákokban éppen az a jó, hogy sokféleképpen olvashatóak a könyveik. Ez a regény megkapta az egyik rangos német krimi-díjat, pedig krimiként szerintem teljesen érdektelen. A nyelvi groteszk az, ami elementárisan hat benne.
Ezek szerint létezik a mai osztrák regényirodalomnak egy speciális tulajdonsága, iránya?
Az osztrákoknál roppent erős a negyvenes generáció: Glavinic, Daniel Kehlmann, Wolf Haas meg a többiek. Ezek a szerzők szemlátomást pontosan tudják, hogy a könyveiknek piaci értéke van, hogy megváltozott mediális környezetben kell működnie az irodalomnak, ki kell bírnia a versenyt a többi médiummal. A német könyvpiac persze sokkal nagyobb, mint a magyar, ott nem tízezer példányt, hanem százezer, vagy félmillió eladott kötetet jelent a könyvsiker. Ezek az írók pontosan tudják, milyen helyzetben van az irodalom, hogy a könyvpiacra írnak, és a kiadók el akarják adni a könyveiket. Ezért is írnak sokféleképpen olvasható szövegeket. A könyveik jó része olvasható akár lektűrként is, a figyelmes olvasó viszont észreveheti, hogy technikailag is professzionálisak, kisujjukban van a mesterség. Ilyen könyv A kamerás gyilkos is.
Az ELTE-n a Német Tanszéken tanít, de tart kreatív írás/stílusgyakorlat szemináriumokat is. Erről mesélne?
A kreatív írás szakirányos stílusgyakorlatot kimondottan szeretem. Még mindig nehezen tudunk mit kezdeni a Bölcsészkaron azzal, hogy megváltozott az irodalom mediális környezete, és hogy azok, akiket 18 évesen felvesznek az egyetemre, teljesen más mediális környezetben nőttek fel, mint például az én nemzedékem annak idején. Mást olvasnak, ha olvasnak egyáltalán, és valószínűleg teljesen másként is olvasnak. Ezek a gyerekek többnyire képernyőn, tableten, mobiltelefonon olvassák még az irodalmat is, és attól tartok, hogy ezeken az eszközökön másképp olvas az ember. Tudom magamról is, hogy ha képernyőn olvastam valamit, akkor az nem ugyanaz, mint ha könyvben olvastam volna. Másképp működik az emlékezet. Fontos például maga a lapozás kézmozdulata. Amikor lapozok, lezárok egy egységet, úgyszólván elraktároztam a fejemben, és nyitok egy következőt. Ha vissza akarok lapozni, nagyjából eleve tudom, hol volt, amit keresek: mondjuk a könyv háromnegyedénél, a baloldalon, az oldal felső harmadában… És rendszerint hamar meg is találom. Ezt képernyőn nem lehet megcsinálni. Pontosabb, figyelmesebb, elmélyültebb olvasás lehetséges a nyomtatott könyvben, a mostani bölcsészhallgatók többsége viszont nem tud, nem akar már így olvasni. Ez az, ami a kreatív írás szakirányos hallgatók esetében sokkal jobban működik. Másként olvasnak, mert írnak is, vagyis belülről ismerik a szöveg működését. Addig kellene eljutnunk a Bölcsészkaron, hogy megtanulják ezt a többiek is, még azok is, akik nem tudják, miért jó egyáltalán olvasni. Mert a hallgatóink egy része ezt sem tudja.
Megtanulják az iskolában a szerzők életrajzát, meg a művek úgynevezett tartalmát vagy eszmei mondanivalóját vagy micsodáját, és azt hiszik, ez a kínszenvedés, ez a konzerv az irodalom.
De hogy milyen élvezet az olvasás, hogy napokat, heteket tud eltölteni az ember azzal, hogy olvas, és már délben azt várja, hogy legyen ideje folytatni este, mert pont ott aludt bele hajnalban, ahol a legizgalmasabb… Ez szerintem nincs meg, vagy csak elvétve. Ezért jó a kreatív írás, oda másféle hallgatók jönnek.
Látok némi reményt a német szakon időről időre megtartott műfordítás óráimon is, mert a hallgatók ott is előbb rákényszerülnek, később rákapnak az elmélyült olvasásra. Elkezdünk lefordítani egy irodalmi művet, persze prózát, és a gyerekek idővel ráéreznek, hogyan működik a szöveg, hogyan kellene olvasni. A kényszer eleinte abból adódik, hogy mindenki csak azt tudja lefordítani, amit megértett. Ilyenkor szóról szóra, mondatról mondatra haladva megbeszéljük a szöveget, a hallgatók pedig lassanként rászoknak, rákapnak arra az elmélyült olvasásra, aminek egyre kevesebb tere van a való világban – de hol máshol gyakorolják, ha nem a Bölcsészkaron? Nem gondolom, hogy feltétlenül profi műfordítóknak kellene kikerülniük ezekről az óráról, de ha sikerül megszerettetni a hallgatókkal ezt az értő, elmélyült olvasást, ami a szövegről, a szövegvilágról, végső soron pedig a világról való kritikus gondolkodás is egyben, akkor már bőven megérte.
