Ernst Jünger: Acélzivatarban, Noran Libro Kiadó, 2014, 375 oldal, 3800 Ft
Száz éve történt a szarajevói merénylet. Jó alkalom volt ez arra, hogy elkezdődjék az a leszámolás, amelyre már rég készültek a felek.
Gavrilo Princip kiskorú gimnazista volt, amikor Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinándot, a monarchia trónörökösét és feleségét. Ez kiváló okot szolgáltatott arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzenjen Szerbiának (aztán mindenki mindenkinek), mondván, az áll a merénylet mögött – pedig az Ifjú Bosznia mozgalom inkább mondható a szabadságért küzdő fiatalok zavaros csoportjának, akik a független délszláv népek államát akarták. Principet leszerbnacionalistázták, nemrég Oszama bin Ladenhez hasonlították. Szóval, ő a terrorista, mindenki más jógyerek. Pedig ez a Ferdinánd embernek állítólag ganéj alak volt, számolatlanul lőtte a vadakat, de ez senkit sem érdekelt akkor.
A történet ismerős:
milliók vonultak hadba, dalolva, olykor önként. Aztán megmerevedtek a frontok, pedig Németország nagyon tepert – azt is hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a német császár már akkor az élettér kiterjesztésén álmodozott, amikor Hitler még csak egy szerencsétlen piktor volt, hajléktalan, éhező művészlélek, akárcsak Princip (utóbbitól két vers maradt fenn).
A Nagy Háborúról, amelyben hullottak az emberek, akár a legyek – de már a civilek is –, számos regény született. Érdekes, hogy az egyik legnagyszerűbbik csak most jelent meg magyarul, Ernst Jünger Acélzivatarban c. regénye (a fordítók, Csejtei Dezső és Juhász Anikó értő utószavával, tanulmányával a szerző életútjáról, a korról). Jünger – Nietzsche hatása alatt – maga is oly nyughatatlan alak lehetett, mint Princip. Még ő sem fejezte be a gimit, amikor 1913-ban lelécelt, beállt az idegenlégióba. Aztán a kiképzés keménységét tapasztalva berezelt, apja hazavitte. Ám nemsoká jött az újabb „kiváló” alkalom, hogy ne kelljen polgári életet élni: kitört az I. világháború, és Champagne egyik kisvárosában kötött ki német katonaként, rövid kiképzés után. De már első nap elkezdődött a kijózanodás, mert az acélzivatar sorra vitte el az életeket.
Az eseményeket kronologikusan írja le, a kezdetektől az összeomlásig.
Ő maga tizennégyszer sebesült meg (egyszer ez volt a szerencséje, a csapat többi tagja mind egy szálig odaveszett), az apróbb sérüléseket leszámítva, ahogy írja. A regény a naplók szikár stílusában örökíti meg az eseményeket, csak semmi érzelgősség. Emiatt azonban jobban is üt. A pihenőnapok már-már idilliek, akárcsak azok a pillanatok, amikor az angolok épp nem lőttek: „Délutánonként pedig – az angol tüzérség bosszantására – sátorponyván napoztunk az ajtó előtt.”
Nyolc nagy csatában vett részt, amit látni lehetett a háború brutális világából, ő azt mind látta. Megkapta a legrangosabb kitüntetéseket, és a háború után – konzervatívként, aki jobbról bírálta a weimari demokráciát – ugyan sokan kihasználták volna, ő Hitleréktől végképp elhatárolódva a belső emigrációt választotta. De az elismerések nem maradtak el a II. világháború után sem, ráadásul 103 éves korában, 1998-ban hunyt el. Ám legmaradandóbbnak legelső regénye, az Acélzivatar bizonyul(t). És mint háborús regény attól válik naggyá, hogy háborúellenes.
Mint az utószóból megtudhatjuk, a naplójegyzetek alapján készült regényből kimaradtak a kicsapongások, az erotikus élmények, mindaz, ami a frontkatonáról alkotott képet ronthatta volna. Ám ez nem azt jelenti, hogy a már 1920-ban megjelent háborús regény idealizálná a katona alakját, magát a háborút, sőt. Azaz végig kíméletlen, durva, embertelen világ tárul elénk, ajánlom mindenkinek, aki azt hiszi, de jó bakának menni, és azoknak az anyáknak is, akik a sorkatonaság támogatói, hátha embert faragnak a büdös, neveletlen kölykéből. Azt tegyék meg maguk.
