A Macskalépcső jóleső megpróbáltatásai után a második játéknapon pihenőt kapott a V4 Fesztivál közönsége, hiszen az egyetlen magyar nyelvű, ráadásul sokak számára ismerősen csengő előadással folytatódott a program: a Hét randit az év elején még Szűcs Kata főszereplésével láthatták a váci nézők. „Olt Tamás egyfelvonásosa egy sokszínű szerelem-mozaik, amelyben akár a magunk idilli, tragikus, humoros vagy épp abszurd történetére is ráismerhetünk” – olvasható az előadás színlapján, és a lendületes, helyenként egészen ötletes, könnyed kikapcsolódást nyújtó jeleneteknek hála akkor sem érhetné szó a Váci Dunakanyar Színház elejét, ha valóban csak a férfi-nő viszony lehetséges variációit próbálgatná az előadás.
A Hét randi
hét pillanatképe mindannyiunk számára ismerős lehet. Nap mint nap látni utcán lézengő fiatalokat, akik parkokban, pályaudvarokon és bevásárlóközpontok előtt turbékolnak, de két értelmes mondatot nem tudnak kinyögni egymás után, mert az már ciki. Semmivel sem különbek náluk az önelégült, lelketlen karrieristák, akik jó modorral és méregdrága öltözékkel leplezik sekélyességüket, sem az internet arctalansága mögé rejtőző, saját fantáziavilágában élő balek, aki azon nyomban megfutamodik, amint becserkészi egy igazi ragadozó. A férfi aztán addig-addig menekül, előbb az őt szerelmével, ragaszkodásával üldöző társ, majd az ösztöneit követő, önfeledten élő szerető elől, hogy végül tényleg magára marad.
A tipikus szituációk sorából egyedül a süketnéma pár veszekedése lóg ki, de érdekes módon éppen ez a jelenet lesz a Hét randi legerősebbike. Nemcsak azért, mert a néma játék arra készteti a nézőket, hogy kiélesedjenek az érzékszerveik, de a vita hevében a színészek gesztusai is egyre szenvedélyesebbek lesznek. A közönség ettől még nem fogja jobban érteni a jelnyelvet, a toporzékolás, a térdcsapkodás, a csettintés, a tapsolás és a mozdulatok ritmusa azonban szép lassan néptánccá szelídíti a csetepatét, s ebben aztán fel is oldódik a férfi és a nő közötti feszültség.
Stand by me
Krajcsi Nikolett hét, egymástól egészen eltérő gondolkodású, habitusú és vérmérsékletű nőt alakít. A jelenetek között a színfalak mögé siet átöltözni, s persze sokat számít a jelmeze, a melegítő felső, a nadrágkosztüm, a nyári ruha, a hózentráger, a kertésznadrág vagy a férfi ing, de nőalakjait egy-egy tétova fintor, magabiztos félmosoly, segélykérő pillantás vagy tolakodó érintés révén ruházza fel saját, önálló személyiségjegyekkel. Mialatt Krajcsi Nikolett a takarásban ruhát és szerepet cserél, addig Vaszkó Bence ad szerenádot szíve választottjának. A Stand by me zenei alapjára énekli rá a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz című Presser-dal egy-egy versszakát, ezekből az átkötésekből pedig egy másik, a férfi és a nő közötti összetartozásról szóló keserédes történet bontakozik ki:
Mikor túl sok volt a bor meg a sör,
s az élet szétizél meg agyongyötör,
Mikor egyáltalán nem szeretsz,
Te majd belém karolsz, s hazavezetsz.
Vaszkó Bence éneklésének lüktetése és húzása van, miközben az eredeti Presser-szerzemény fájdalma sem hiányzik belőle. A dalbetétek egyrészt szerves egységet alkotnak, másrészt folyamatosan színpadon tartják Vaszkó Bencét, amivel az előadás egyértelműen jelzi: itt egyetlen férfi történetéről van szó.
Egy olyan fejlődéstörténetről,
melyet a színész jelmeze, alakítása és az általa megformált karakter(ek) sorsa egyaránt fémjelez. Vaszkó Bence játéka is a jelmezein nyugszik. Amikor az első jelenetben színpadra lép a mackónadrág-lakkcipő összeállításban, akkor még nem látszik, hogy ez nemcsak viselője ízléséről, de praktikussági szempontokról is árulkodik: a testalkata azért ennyire tömör, mert egy lakótelepi suhancnak ilyennek kell lennie – és mert rajta van az egész ruhatára. Vaszkó Bence nyíltszíni vetkőzése viszont már egészen másról szól. Egymás után kerül le róla a melegítő, a zakó, a kardigán, az ing, a póló, a mackó-, öltöny- és vászonnadrág, de közben mintha a karaktere félelmeit, zárkózottságát is levetkőzné, aki ezzel párhuzamosan egyre inkább magára talál, így Vaszkó Bence alakítása és a Hét randi is jelenetről jelenetre lesz egyre erőteljesebb. A sukárcipős tahó mondatai még kifejezetten döcögnek, ahogyan az alakoskodó pojáca is karikatúra marad, de a töketlen nethuszár szavalata átszakít valamit, s mire az előadás a hetedik randihoz ér, Vaszkó Bence már egészen felszabadult a fiatal, hétköznapi srác szerepében. Ha nem is önmagát alakítja, de a limonádét valódi citrommal és lime-mal készíti, a becsöngető szomszédlányt pedig történetesen Nikinek hívják.
Díszlet
tulajdonképpen nincs. Az iskolai tábla és rajta az adott jelenetre utaló krétarajz igencsak erőltetett megoldás, az előadás során felbukkanó néhány eszköz használata viszont kivétel nélkül találó. Igaz ez arra a kancsóra is, amiben a limonádé készül és amiben egészen addig a rózsáit tartotta a férfi. A kezdés szokás szerint elhúzódik, és nem tudom nem meghallani a közelemben ülő hölgy talán kissé elhamarkodott kritikáját: nem igaz, hogy nem találtak a színházban egy vázát azoknak a rózsáknak! Az éles szemű néző persze nem tudhatta, hogy még komoly szerep vár arra a szegény kellékre az előadásban, de nem is feltételezte, miközben éppen erről szól a V4 Fesztivál. Mert nem biztos, hogy azzal van a baj, aki idegennyelven beszél, számunkra ismeretlen kultúrát képvisel, másmilyen a bőre színe vagy éppen kancsóba teszi a rózsákat. A Hét randi i-jére a telt házas Quimby-koncert tette fel a pontot.
