Engem nem érdekel, ami 90 után történt, ebbe beleértve a jelent is, amiben nyilván az is közrejátszik, hogy az én fiatalságom a 80-as években volt. A 90 utáni képek hirtelen egy más világot kezdtek el tükrözni, a tárgyi környezet szétesett, számomra esztétikai értelemben egy mélyrepülés kezdődött. Bizonyára az is bennem van, hogy ez az időszak még túl közel van a jelenhez és kell még idő ahhoz, hogy kicsit hátralépve, meglássam benne a fontosat. Lehet, hogy 10 év múlva már össze tudok válogatni egy 90-es anyagot is.
Előfordult, hogy egy olyan fotósorozatba botlottatok, amely túllépve a családi fotókon, megdöbbentően jól sikerült munka volt?
Van egy olyan szerzőnk, akit nagyon próbáltunk népszerűsíteni, mert fantasztikus alkotónak tartom és nagyon sokat látok a képeiben. Ő Vajszada Károly, aki eredendően festő volt és az 50-es években felvidéki kis falvakban fotózott. Ez a fajta street fotózás elég ritka az albumban, mert elsősorban családi képeket kapunk és találunk. Vajszada képei Zsanda Zsolt építész hozta be nekünk, aki a nagypapa hagyatéka között találta. Nagyon sajnálom, hogy nincs tőle több kép, hihetetlen jó szemű ember volt.
És arra volt példa, hogy ti kerestek fel egy fotóst, hogy használhassátok az életművét?
Az életművek bemutatásában egyfajta fejlődési lehetőséget látunk a honlapra nézve. Mostanában úgy tűnik, hogy lesznek komplett fotós emlékművek is. Az első, akivel együtt dolgozunk Urbán Tamás, aki az Ifjúsági Magazin fotósrovatát vezette 20 évig és ő fényképezett először olyan merészebb témákat, mint a fiatalkorú bűnözés, prostituáltak, kábszeresek, szóval nem riadt vissza az élet keményebb felétől. Megkeresett minket és a beszkennelt hagyatékából, mi szabadon válogathatunk.
Mennyire mozgatja meg az embereket az, hogy a családi képeken akár ők is vagy családtagjuk is rajta lehet?
Megdöbbentő, hogy az embernek az emberhez kötött memóriája milyen kicsi, és elenyésző, hogy a képeken valaki felismer egy konkrét személyt. Az emlékezés valahogy úgy működik, hogy ha én látok egy konkrét felvételt, akkor magát a fotót fogom memorizálni, így ha az azon szereplő egyént más beállításban látom, egyszerűen nem ismerem meg. Így működik egy saját magadról látott, régi kép esetén is: ha egy olyan fotót nézel amin te vagy, de korábban még nem láttad, akkor jó eséllyel nem fogod magad megismerni.
Furcsa az is, hogy ha az ember felmegy a honlapra, akkor alapból úgy áll hozzá, hogy el sem tudja képzelni, hogy azokon akár ő vagy a családja is rajta lehet. Egy olyan attitűddel nézed, hogy ezek a képek régiek, így megfoghatatlanok, a rajtuk látható figurák inkább mesehősök. Persze az emberben valahol mégis ott bujkál a vágy, saját gyerekkori emlékei iránt. Akik legelőször találkoznak a honlappal, szinte kivétel nélkül származási helyüket ütik be a keresőbe. Ha látsz egy olyan felületet, ahol sok mindent megtudhatsz, akkor arra vagy leginkább kíváncsi, ami megtörtént veled gyerekkorodban.
Mennyire jellemző, hogy valaki az eredeti negatív után ácsingózik?
Ritkán van ilyen kérés, mely alapból több esélyes, mert vagy nem az enyém az eredeti példány vagy, az enyém, de sokszor elkeveredik. Van egy- két kitartó személy, akik hosszan leírják miért szeretnék annyira az adott darabot, ilyenkor mindig – persze, ha megvan – ingyen odaadom.
Megesett, hogy valaki ráismert a saját képére és kérte, hogy szedjétek le? Viszonylag sok helyen lehetett hallani egy francia úrral történt gikszerről.
Egyáltalán nem jellemző. Igen, egyszer volt egy kisebb vita, amikor a feleségem, egy velencei ócskapiacon vásárolt albumát felraktuk és rábukkantunk a fotósra, egy francia bácsira. Ő totálisan félreértette hogy mi mit is csinálunk, így végül levettük a képeket és feladtuk neki az egész albumot postán.
Viszont pozitív példa is volt! Előfordult, hogy egy feltöltött kép másnak is megvolt és ez a személy megkérdezte, honnan van nekünk meg az ő gyerekkori képe. Mi megadtuk az adományozó elérhetőségét és összekötöttük őket, és kiderült, hogy szegről-végről rokonok.
Nyilván lehetetlen egy képet kiemelni, a több ezer közül, de legalább egy kedvenc korszakot tudnál mondani?
Sok képet szeretek, de ha az lenne a feladat, hogy rakjam össze a 100 kedvenc képemet, nagyon sokat tépelődnék. Nem vállalkoznék arra, hogy én mondjam meg melyik a jó fotó.
Akit felcsigáz az időutazás és a 20. század utánozhatatlan légkörében akarja megmártani elméjét, az mindenképpen látogasson el az oldalra! Ha pedig van egy pofás képünk a nagyiról vagy egy vagány fotónk a trapéznadrág és a válltömések hőskorából, feltétlenül keressük fel a két szervezőt!
